minden napra egy zene

mert ez most megnyugtat, és olyan íze van számomra
mint a fűszeres indonéz cigarettának, amivel vigyázzunk,
hiszen impotenciát okozhat, és hát ugye jó lesz figyelni,
mint amikor a barackos kertben kétkerekű biciklivel
tanultam meg a kerékpározás csínját-bínját, és a bölcs
nagyapám, <ki már ekkor sem látott az árnyakon kívül semmit,
de még metszette a fákat és a rózsabokrot, hogy mindig
annyi nyíljon rajta, ahány éves az ő felesége, az én
nagymamám, szóval ő> biztatólag a fülembe súgta, hogy gyerünk!
csak vigyázz, arra az egyre ott lent, mert abból,
tibikém, csak egyet adott az úristen, és ha neadjisten,
de ebbe jobb bele nem gondolni. szóval inkább a nyakad,
mint azt ott. gyerünk tibikém! és én nekirugaszkodtam
<hárlidévidzon kinézetű természetesen csepel bringámmal>,
és a barackfák tömény tavaszi illatában <mennyi időnek
kellett eltelni, hogy végre ugyanazt az illatot érezzem,
bőröd azon a részén, ahol a comb és a lágyék kecses vágásában
találkozik?>, olyan illatban, ami nem a gyümölcsöké, hanem
az egymással kajánul szerelmeskedő virágoké, és a szélbe
karmoló ágaké, amit enyhén fűszerez a friss borostyánméz,
akárcsak a cigarettádat az eperfalevél <amit távoli kis francia
városkákban hernyót eszegetnek, hogy olyan selyem legyen
a szálakból, mint amilyen te vagy. <megfoghatatlan, könnyű,
üde mint a nap. üde mint a nap.>; és én ebben az illatban
tekertem azt a hárlidévidzon kinézetű csepel biciklit,
ami fiú vázas volt <mert én fiú vagyok, és nem ülhetek
lány vázas biciklire.> és ezért nagyon féltem hogy amint
vak nagyapám mondta, beverem azt ott lent, de egyre gyorsabban
gurultam a barackfák között, a kert közepi úton, ami a tó fele
lejtett <egyre gyorsabban ebben az illatban.> és nagyon féltem,
hogy mindjárt keservesen be fogom verni <igen most már biztos!>
hiszen levettem a lábam a pedálról, hiszen össze-vissza pörög
a pedál, hiszen egyre nagyobbakat huppanok, és minden egyre
gyorsabb! minden egyre gyorsabb! minden egyre gyorsabb!

<csak az álom tér vissza éveken át. az a nehéz illatú álom,
amikor a barackos kert helyén roncstelepet láttam, és felé
emelt <egyre följebb és egyre följebb!> a patás ördög. az az ördög,
az a patás, ami csak a mesékben van, de hát ha csak a mesékben van:
mi francot keresett az én álmomban? miért emelt egyre feljebb?
egyre gyorsabban, hogy már alig láttam az alattam, az értem kiáltozó
embereket. és miért csak addig emelt, amíg meg nem éreztem azt az
illatot <igen pontosan azt, amit ekkor<a biciklizés közben.>,
akárcsak bőrödé, feneked vágása felett, ami nem a gyümölcsöké,
hanem az egymással kajánul szerelmeskedő virágoké és a szélbe
karmoló ágaké, amit enyhén fűszerez a friss borostyánméz.>, hogy
elengedjem a patás ördögöt, és könnyen <mintha selyem volnék,
akárcsak te.> elkezdtem hullani. csak a napsütés ért utol,
a patás ördög nem. mire, mint űrhajós, leértem: eltűntek az emberek.>

pontosan itt, ebben a kertben, gyorsabban, egyre gyorsabban
mentem. egyre lejjebb, hogy vigyázva ott be ne üssem, mikor
már úgy tűnt, minden elveszett <hiszen lábaim ketté álltak,
a pedálok össze-vissza pörögtek, és a legutolsó barackfa közelgett!>
alig észrevehetően lezártam szemem, kicsit megemelkedtem
és behúztam az első féket. nagyapámon kívül mindenki sikoltotta:
hogy jaj, a tóba estem, jaj, a tóba estem! csak nagyapám tudta biztosra,
hogy semmi baj, csak a tóba estem, és talán mosolygott is.
én pedig szót se szóltam. hagytam hogy felszárítsa a nap
a tó vizét és a szemeimét is. <és őriztem a kert illatát,
amint most azt a tiéddel teszem...>

(weiner stennyey tibor - első levél)