nem vagyok már annyira biztos benne, hogy mindent el kell mondani. viszont amit megtartasz magadnak, abból is kiharap az idő, vagy csak lassan majszolgatja, és ahogy öregszel, egyre több lesz körülötted a nemfontos dolog, ami aztán majd körbeér, és akkor gondolom az a mindegy, a fagyhalál.
így aztán, van abban valami, mégha már nem is vagyok annyira biztos benne, amit a nagyapám csinált; mesélni, mesélni, mindegy miről, mindegy kinek; mindig volt miről, és mindig volt kinek.
minden bejegyzésnek megvan a története, bár nem biztos hogy mindig érdemes elmesélni őket. néha tervez az ember, annyi minden lenne, meleg van, nyár, valami kellemes, hűsítő, tinglitangli, vagy az egómnak is jólesne valami bitang jó zene, amit a kutya nemismer, cserébe a legtöbben a bejegyzést se olvasnák el, mert valami ismeretlen előadó, meg sok szöveg, ebben sok jó nem lehet. ehhez képest mindig valami felülírja, fogja a ceruzámat, és én azon kapom magam, hogy itt ülök, és olyanról írok, amit sose gondoltam volna.
például karády katalinról! szalóki ágiról! skrillexről! sokan használták provokatív címnek azt az állati baromságot, amit egy bebogyózott partimonkey nyomott az indexnek a volton, közvetlenül ákos kockásinges bölcsessége előtt, miszerint 'aki nem tud bulizni skrillexre, az nem ember!'
ehhez képest, tegnap este, egy esküvőn az utolsó szám pont az a perc volt, ami jó lett volna ha még órákig tart; egymás mellett táncoltak a vőlegény és a menyasszony, és a vőlegény szülei. erre nem a bulizás a leghelyesebb kifejezés, csak bosszúból használnám. és közben lassan megértettem valamit. nem valami coelhós bölcsesség, csak azt láttam, amit márquez száz év magányában, ahogy körbe megy az idő, mint valami nagymama fonala, gömbölyödik, és néha, mint a kötőtűk, összekoccan. egy pillanatra egyszerre láttam azt a görcsös kapkodást, és azt az egymás taposó, erőszakos boldogság keresést, ami pár kilométerrel és generációval arrébb dübörög a hangszórókból, és közben láttam úgy táncolni embereket, ahogy táncolni érdemes, egymással, egymásért. megdöbbentem, hogy ez a szakcsi szólóval leöntött zene, még ági és a szöveg nélkül is milyen elképesztően elegáns, a hangok szinte megfodrozzák a szoknyákat. és akkor még ott a dalszöveg is; 'utóbbiakról meg kell jegyeznem, hogy a maguk abszurd szélőségességében is jobbak, mint a mai magyar ún. slágerszövegek mintegy kilencvenkilenc százaléka' - mondta a quart anno. de nem is ez a fontos; hanem hogy tényleg.
mármint hogy az a perc a legszebb, amit nem. az a falat, ami a tányérodon maradt. és így, úristen milyen gazdag vagyok! nyugi. nem kell úgy akarni. tegnap valahogy ez ért körbe, mintha megéreztem volna ezt, és szép volt, szinte már a legszebb. elképzeltem, ahogy egy ilyen fesztiválon, mondjuk egy skrillex playback alatt, akciófények és a legnagyobb röfögés közepette lehúzom a zenét, valahogy a színpadra kerülök kis szakállas papóként, (még a fülem is a helyén, vérciki;) felemelt mutatóujjal ilyen kedvesen megfeddném őket, hogy ej ej, nem ettől lesz szép az élet, gyerekek. nem tudom hogy lesz e fiam, és leszek e nagyapa, és azt se tudom, érdemes lesz e mutatni neki még valamit, vagy már beleverik az orrát virtuálisan mindenbe; de ezt a dalt jó lenne ha ismerné. vagy ezt az érzést.
Utolsó kommentek