most, hogy egyre több eseményhez csatlakozik az ősz (neked már az ismerősöd?), és már meg is bökte az arra érdemeseket, hivatalosan is jöhetnek a szomorú zenék.
csak mert ezek szerint eddig vidámak voltak.
én mindig boldog leszek attól, ha arra gondolok, hogy ősszel már okkal is lehetnék szomorú.
egy rakat zene van, amik várnak a sorukra a polcon, mert csak bizonyos helyzetben és időben szabad őket meghallgatni. ezeket a zenéket nem tudod megunni, nem lesznek kevesebbek az időtől, hanem mint a nagymama pöttyös fóliás lekvárjai a spájzban, ott vannak mindig, ha szükséged van rájuk.
david sylvian nekem például mindig az ősz, akármikor is hallgatom meg. ahogy egy öregember sétál nyugodtan a parkban, térdig levelekben, hosszú ballonkabátban, jóember szaga van, és az arcán mosolyog az idő. a forbidden coloursnak még nincs itt az ideje, egyenlőre még fölöttünk a nap, még ülnek a dróton a madarak, a levelek is a helyükön, és a nyári szerelem is szerelmes még;
még nincs súlya az ősznek, még nincs itt az elmúlás, és újak a füzetek is. persze, lesz ez még így se, eljön majd a world citizen kora, de addig is, elég stílusos ezzel a dallal kezdeni a szeptembert:
tudom, egyébként van egy csomó szeptemberes dal, ha már ő az első ember, és pont ezt a békét, ami ebben az egy percben zongorázik, nagyon meg kell szokni, főleg a nyár után, meg a szövege is annyira egyszerű, hogy az már szinte túl szép; de mégis, lehet e ennél pontosabban megfogalmazni a nyár végét, mint hogy
we say that we're in love
while secretly wishing for rain
sipping coke and playing games
na ugye.
ez már túl van a bejegyzésen, ellenben ha valakinek ennyi nem volt elég a szeptemberből, akkor nézze meg (és szerezze meg nekem, ha tudja!) egy bizonyos montecristo mixét, amiben egy portishead beattal ereszti össze az eredeti dalt, már csak azért is megéri, mert majd két perccel hosszabb az élmény:
Utolsó kommentek