Vannak egymás nélkül szinte elképzelhetetlen filmrendező-zeneszerző párosok, elég ha csak a Darren Aronofsky-Clint Mansell féle együttműködésre gondolunk (bár tán Mansell legfelejthetetlenebb teljesítménye pont nem a régi havernak, Aronofskynak jutott; a Duncan Jones által dirigált Moon egy egész különleges alkotás akkor is ha csak a filmzenét, és akkor is ha az egész filmet nézzük), de vannak egyszeri, megismételhetetlen pillanatok is a filmtörténetben, amikor már nehéz eldönteni vajon a zene ihlette a filmet, vagy fordítva. Neil Young - Halott ember, ugye? Vagy például a Grizzly Bear is jócskán hozzájárult a Blue Valentine szívbemarkoló atmoszférájához.
Mégis van egy képzeletbeli párosom, akikre nagyon kíváncsi lennék mit hoznának össze együtt. Köztudott ugyan, hogy Wes Anderson sohasem egyetlen együttessel dolgozik, hanem zenei segítőjével Randall Posterrel válogatják ki a mindig széles skálán mozgó dalokat az aktuális filmhez. Mégis létezik egy manchesteri srác aki ugyanazt a gyerekes humort és naivitást alkalmazza zenében, mint Anderson mozgóképen, ráadásul mindkettőjükről süt a 60-as évek imádata. Szóval kedves Wes, hadd mutassam be neked Jim Noir-t:
Csak egy ötlet volt. Ha nem jön össze, nem gond...tényleg.
Utolsó kommentek