Szeretem az olyan zenéket, amiket nem tudok hova tenni még akár sokadik hallgatáskor se. Az Oxbow pont ilyen, nem a szórakoztatás motiválja őket és ez így van jól. Nagyon hatással tud lenni az emberre, főleg ha az antennák pont a megfelelő irányba tekintenek (kacsint) . Az egyedi univerzumhoz amelyben barangolnak türelem és kitartás kell(het) . Rendszer van a káoszban, nemcsak hallani de érezni is kell, a sorok között olvasni. Eugene Robison zseniális frontember, nála hitelesebbet régóta nem hallottam. A legelső, Fuckfest c. album voltaképpen a búcsúlevele, de aztán sokunk szerencséjére mégis úgy döntött, hogy nem lesz öngyilok.

Ebben a számban egyébként Marianne Faithfull vendégénekel.