a vonatablakban fekete fehér filmek suhannak, az egyiken ott vagyok én is, ahogy épp a pályaudvaron állok, de már csak integetek, nem kapaszkodok. meg persze írok, én így sírok: 'úgy nem maradhatsz, ahogy a szél a hóba belerajzolt' rajzolom a hóra, és megvárom, amíg sár lesz az ujjam hegyén, mert a kéz melegét sosem feledi a megszelídített állat. visz a vonat, de nem megyek utánad.
nyitva felejtett szememből szúrósan hull a hó; az emberek elfordulnak, ha meglátnak. pedig vége van már a világnak, csak nem vette észre senki, mert nem volt hangja, csak szenvedése. és úgyis mindenki a monitor előtt ült, épp akkor, vagy a tévét nézte, vagy pont egy kis szeretetet vásárolt magának; és a világvége egyébként sincs fent a fészbukon, mert nem lájkolta volna senki, amit meg nem lehet lájkolni, az úgysem változtatja meg már az embereket.
bezzeg a karácsony; kisjézus, jóisten, nagyfenyő, ezek régi ismerőseink már mind, a békesség pedig majd csak visszaigazol már valamikor. mindenütt meghitten fürdenek a beigli illatban az ünnepek, a film pedig lassan olyan lesz, mint egy kínai karácsonyfa égő. minden színes, zenél, csillog, villog, nézd, ott vagyok én is, épp átnyújtom magam neked, zsírpapírba csomagolva, masnival átkötve, amíg gyertyát gyújtva énekel a csend, és te boldogan bontogatsz, először még szépen kisimogatod a csomagolásokat, de aztán türelmetlen leszel, egyre több a csomagoló papír, már csak szakítod, téped, elönti a szobát, ellepi a fát, a lakást, a várost, a világot, de engem még mindig nem találsz, és közben észre sem veszed, hogy
ami nincs, az is hozzáér valamihez.
Utolsó kommentek