Gondolom most már mindenkit a hányinger kerülget egy újabb év végi lista láttán, úgyhogy innentől kerülném is a lista szót. Cseppet sem hangzik vonzóbban, de nevezzük ezt az egészet az én szubjektív kétezer-tizenkettőmnek, már ami az idei (vagy nem annyira idei) zenéket illeti. Most ez ebben a formában szabályszegés itt a blogon, mert nem tudtam egyetlen zenére kihegyezni ezt az évet, de ebben az esetben talán ez megbocsátható. Sok idei kedvenc előadómról meg természetesen írtam már a blogra, így azokat nem fogom újra előrángatni, legyen most a főszerep azoké a daloké, albumoké, amik valamiért még nem bukkantak fel az egyzenén.
Az újra-felfedezés - Interpol: Turn On The Bright Lights
Az év újra-felfedezése számomra az Interpol első lemezének újra kiadása volt. Eddig bármikor hallgattam , mindig lekötött az első hangtól az utolsóig, most az idei 10 éves jubileum kapcsán viszont a szokásosnál is többször hallgattam meg, most már nagyon úgy tűnik ez a kedvenc albumom a 2000es évekből.
Nem jártam New Yorkban, főleg nem 2001-ben, főleg nem szeptember 11-én, mégis döbbenetes élmény volt anno 2002-ben ezt a zenekart először hallani, még akkor is ha New York helyett én egy kis balaton-parti falu emeleti szobájában tettem mindezt, mint ahogy az ikertornyok összeomlását is csak a tévéből láttam. Így azt is csak kapizsgálhattam, hogy mit takarhat az a sor hogy "the subway is a porno / pavements they are a mess". Szóval akárhogy próbálják ráerőszakolni 9/11-et és az azt követő zeitgeistet erre az albumra, ne higgyetek ennek a szövegnek, mindez felesleges utó-magyarázat a lemez sikerére. A Turn On The Bright Lights-nak nincs szüksége ilyen mankókra. Annak idején a lemez egyik kritikájában olvastam, hogy az Interpol az a zenekar, aminek mindig is tagja szerettél volna lenni, és ennél jobban én sem tudnám megmagyarázni hogy milyen nagy felfedezés volt ez az album sok mindenkivel közösen nekem is.
A 10 éves jubileum arra is jó volt hogy megtudjunk jónéhány háttérinfomációt a zenekar születéséről és a első lemez felvételeinek kulisszatitkairól. És ezek most tényleg nem unalmas anekdoták, olykor komoly (pl. a lemez producere megkönnyezi az egyik szám végleges master felvételét), olykor vicces (pl. az album címe akár Celebrated Basslines Of The Future is lehetett volna) adalékok ehhez a "nagy befutás" történethez. De most már elég legyen ebből az elfogult ömlengésből, nekem ez a kedvenc dalom a lemezről, az öltönyben gitározás esszenciája:
"Egy igazi hős" - Kevin Parker
Aztán 2012-ről egész biztosan Kevin Parker (Tame Impala) fog még eszembe jutni.
Ahogy ez a szellemes összeállítás találóan rámutat, ebben az évben aki csak egy taxiban ült Kevin Parkerrel, annak bérelt helye van bármelyik idei zenei összegzésben. Mindez tényleg megmosolyogtató, de véresen komoly is. A Tame Impala második lemezével megküzdöttem én is ahogy kell, én is osztom ezúttal az ítéletet, nagyon úgy tűnik klasszikus, vagy legalábbis kultikus album született, úgyhogy ha még nem tettétek meg, sürgősen szerezzetek be egy példányt a Lonerism-ből. De mezítlábas hősünk a fő projekten kívül a barátnőjével (Melody's Echo Chamber) és a haverjaival is (Pond: Beard Wives Denim) remek albumokat hozott össze ebben az esztendőben.
Az igazi hős - Ty Segall
De volt ennek az évnek egy réteg-hőse is. Ty "gitárzaj mögé rejtem a dalt" Segall 3 (!) kiváló lemezzel " is jelentkezett idén. Én nem is tudnék választani közülük, inkább álljon itt a kedvenc ide kapcsolódó felvételem ebből az évből, amikor Ty Segall és bandája kisebb káoszt teremt egy chicagói reggeli hírműsorban. Vajon mikor lesz valami hasonló az RTL Klub Reggelijében (ha létezik még egyáltalán ilyen műsor)?
A legjobb koncertélmény
Koncertélményből idén sem volt hiány, de most olyasmit választottam, amiről keveset hallottam előtte, és az nyomába se ért annak amit élőben hallottam ugyanettől a zenekartól. Az új-zélandi Opossom nevű együttesről van szó, akiknek a lemezét, úgy mint minden más honfitársam én is a legjobb magyar nyelvű zenei blogról vadásztam le. Tetszett a megszólalás, az ötletek, de mélyebb nyomot nem hagyott volna bennem a dolog, ha hónapokkal később nem lett volna szerencsém élőben is elcsípni az Opossomot. Kurva jól doboló énekes, gyönyörű csaj gitáros, félóra volt az egész, de engem meggyőztek, úgyhogy eléggé várom a folytatást.
És akkor jöjjenek azok a dalok különösebb magyarázat nélkül, amiket bánnám ha nem említenék.
Ian Skelly - Cut From A Star (időutazás a The Coral dobosától)
Father John Misty - Hollywood Forever Cemetery (van élet Fleet Foxes-on kívül)
Dirty Projectors - Gun Has No Trigger (ha egy dalt kéne választani ez lenne)
Porcelain Raft - The Way In (ez egy másik emlékezetes koncertélmény volt)
Bear In Heaven - Sinful Nature (az év leginkább feledésbe merült jó lemeze)
Blur - Under The Westway (ezt meg nem kell indokolni)
Utolsó kommentek