szevasztok, ez itt szokás szerint a Vasárnapi Nagy Szavak: a kisbetűk és túlzások, nyálas szövegek és nyelvtanilag elcseszett összetett mondatok e heti adagja. ma még a szokásosnál is modorosabb történetet kaptok, aminek sajnos tanulsága is lesz, viszont jó zenét is találhattok ha elég kitartóak vagytok, slágert legalábbis biztosan, szóval érdemes velünk tartanotok.
van egy nő. ja nem, ez egy másik sztori. akkor van egy fiú. ez meg így túl meleg. van egy didzsé. na, ezaz. szóval van egy didzsé, a ráday utca egyik álromkocsmájában nyomkodja a gombokat, még szombat van, november, odakint valami esik. már későre jár, majdnem vasárnap, ilyenkorra a jólnevelt turisták már valami izgalmasabb helyre vándorolnak, majdnem üres a hely. de jön egy társaság, az a fajta, akik már ittasan kezdenek el inni. hangosan vihorásznak, egy bosszantóan karvalyhangú lány angolosan beszéli a magyart, a vele levő két fiú magyarosan az angolt, a didzsé meg unatkozik, ő az igazi parti arc, inkább aludna már. de nincs szerencséje; az egyik számot felismeri a karvalyhangú, ez messzív ötek, mondja, olyan kiejtéssel, ami miatt egyébként a didzsé szinkronizáltan szokta nézni a monthy pythonokat; és igaza van, valóban az, massive attack. máris jön minden didzsé kedvenc pillanata, a 'helló, szabad számot kérni?', ennek a didzsének már mindegy, persze, mindent szabad. a ván déjt szeretném kérni, mondja tökéletes brit akcentussal, tudod, azt a, és elkezdi énekelni, még mindig nagyon britten hogy béééééééééééééébi, ván déj, vil bi old, óóó, stb, stb. vágod ugye? megvan?
a didzsé persze hogy vágja, megvan ja, jóvanmajdberakom. igazából fingja sincs, hogy miről beszél a lány, de a tökéletes brit akcentusnak köszönhetően rákeres, és viszonylag hamar rájön, hogy mégiscsak ismerős valahonnan; nem olyan régen egy ismerőse osztotta meg, még csodálkozott is, mert az ismerőse persze legtöbbször tőle kapja a zenéit, így elvileg jó ízlése kéne, hogy legyen, de hát mindenki téved néha, ugye, rajta kívül; egyébként bele is hallgatott, vagy húsz másodperig bírta, ez a tipikus lágyra effektezett nyáltenger, annak idején ilyenekből élt meg a roxy rádió. hát ez kurvajó, ezek is mentek volna inkább a morrisonsba, gondolja a didzsé, mert ez egy ilyen mindenhez pozitívan álló, szerény és vidám gyerek egyébként, mindenesetre miközben bosszankodik, azért letölti a számot, mert még elvei sincsenek, és különben is, hagy legyen nekik karácsonyuk.
(itt kell megjegyezni, hogy már csak azért is érdemes vinylről zenélni, hogy egyszerre legyenek elveid, és kikezdhetetlen indokaid, ha valaki odajön számot kérni)
de azért bosszúból a remix dub verzióját szedi le, nehogy már simán rádiót hallgassanak. 128 bpm, igazi parti szám, ezaz, a szokásos szofisztikált zenéire mesterien rákeveri, ügyes gyerek ez a didzsé, máris szombat esti a hangulat, a négy tagból álló közönség persze csak bosszankodik, hogy még mindig csak a gitárt hallják, hol van már az ének. aztán megjön az is, és boldogan - hangosan éneklik együtt, brit-pesti tájszólással hogy finkabáutdösztoriz, stb, stb.
szerencséjük, hogy nincs valami bonyolult szövege, jófejkedik magában a didzsé, és nagy szakértően megállapítja, hogy egész fasza kis dal lenne, kár hogy ilyen elfuseráltan tipikus, bár okos alapja van, az a fajta, amiben patikamérlegen számolhatták ki, hogy semmi eredeti ne legyen benne, viszont ahhoz nem elég szar, hogy ne szeresd meg azért egy kicsit, miközben idegesít is; ez tipikusan az a sláger, amit ha szénné játszanak, rühelled, de amikor már eltelik majd jó pár év, örülni fogsz neki, ha újra hallod, de otthon sose raknád be. aztán eltelik az este, mint a többi, szomorú vasárnap, a társaság még köszönni is elfelejt, amikor kidanolnak az utcára, nem sokkal később a didzsé is vidáman teker haza a szitáló novemberi esőben, de nyugi, ennyire részletesen nem fogom elmesélni ezt az izgalmas történetet.
mert hogy ugyanez a gyerek, aki most viszont nem didzsé, hanem egy, a többmillió facebook felhasználó közül, már január van, este, odakint valami esik, míg ő jó szokás szerint, okosan tölti az idejét, azaz megosztott tartalmakat nézeget. így akad bele egy ismerőse által kirakott videóba, amit nem ismer, és ha eddig nem tűnt volna fel, hát bizalmasan elárulom, hogy ez egy ilyen sznob, hipszter figura, akinek piszkálja a büszkeségét, ha nem ismer valamit, hát gyorsan megnézi mi az, főleg ha kellően egzotikus neve van, hogy aztán lefikázhassa / elfelejthesse / úgy csináljon mintha ő fedezte volna fel, stb, de ebbe most ne menjünk bele. ezt a videót se nézné végig, ha nem hasonlítana már az első pillanatokban is annyira egy sigur rós klipre, amiben szintén gyerekek vannak, végülis ilyen egyszerű a világ, ezt a gyereket simán meg lehet venni bármivel, amiben gyerekek vannak. a videó szép, kicsit művészkedős, meg giccses, nade nicsak ki beszél. és mit ad isten, még a zene is tetszik neki, a nő hangja meg ilyen öreges, karcos, blúzos, amit különösen kedvel, rá is keres gyorsan hogy mi ez, ééés;
igen, sajnos ez itt már a csattanó.
amiből kiderül, hogy a nagyképűen lesajnált szar tipikus sláger, és a tévesen valami ritka, egzotikusnak hitt előadó bizony ugyanaz. ráadásul nem is nő.
és már semmi nem ment meg minket a tanulságtól, miszerint nem szabad gyorsan, és sznobul ítélni, pusztán azért, mert valami csapból folyó sláger, még lehet jó; ezt az osztályfőnöke még úgy írta az emlékkönyvébe, hogy l'essentiel est invisible pour les yeux, ó je, ez igaz lehet a füledre is.
hát ez nem valami nagy sztori, de én szóltam előre. itt az ideje zenét hallgatni.
szóval ez volt az a bizonyos videó, ami szép, főleg mert gyerekek vannak benne:
hát ő asaf avidan, és tényleg nem nő. valószínűleg a naprakészebb művelteknek, meg a sűrűn rádiót hallgatóknak ezek már nem valami új információk, de attól én még padlót fogtam rendesen. az utána olvasgatásokból kiderül, hogy egészen hajmeresztő, hogy kikhez hasonlítják, janis joplint mondjuk megértem, robert plantot már nem annyira, de, hogy én is mondjak valami hülyeséget, nekem van benne egy kis nina simone is, mégis, részemről leginkább antonyhoz áll közel, igaz, a hangjuk végképp nem hasonlít, de a jelenség számomra ugyanannyira zavarbaejtő, és egyúttal letaglózó, mint amikor először megismertem az anthony & johnsonst. a jeruzsálemi születésű avidan filmkészítőként is megállta volna a helyét, ha nem töri össze a szívét egy nő, ebből lettek aztán a bonyodalmak, és a dalok, a beszédes című now, you that you're leaving című debütja után lassan egy zenekar nőtt köré, a mojos, az első lemezükön máris rajta van a későbbi bomba sláger, a reckoning song. arra viszont, hogy robbanjon, még várni kell négy évet, és két lemezt, míg jön egy német didzsé, aki a soundcloudra feltölti a remixét, aminek olyan orbitális sikere lett, hogy aztán azt pénz, kiadó, kislemez, és egy bosszantóan gyengére sikerült klip követi, és a tavalyi év egyik legnagyobb slágere lesz belőle, ha nincs az a fránya gangam, ez lenne az év dala. a hirtelen jött siker mellett a zenekart is felfedezik végre, már aki veszi a fáradtságot erre, ellentétben például a történetünkben szereplő didzsével. a siker viszont majdnem olyan nehéz dolog mint a szerelem, jönnek a bonyodalmak, kiadóváltás és némi nézeteltérés után már 'szólóban', azaz a mojos nélkül adja ki a tavalyi lemezét, amin többek között a kisfiús dal is megtalálható. asaf elementáris erejű hangjának amúgy sincs sok szüksége díszítésre, ezt felismerve az új lemezével szinte párhuzamosan kiadott egy még újabb lemezt, (hoppá, ez már idei!) amin egyszál gitáros-szájharmonikás változatban énekli az eddigi dalait, (bár az one day-t dicséretesen kihagyta belőle), baromi erős lemez az is, és a sok nagy név mellé felírhatunk egy újabbat: néha tiszta bob dylan (ha már itt tartunk, fellépett bob előzenekaraként is).
de leginkább önmagára hasonlít, és ez iszonyú nagy dolog, figyelni kell erre a fiúra, ebből még atyaúristen is lehet. nehogy már úgy teljen el ez a bejegyzés, hogy nincs itt ez a sokat emlegetett 'sláger', hátha még nem hallottátok eleget, gyorsan idecipelem; leginkább a nagyzenekaros változata lett a szívemnek kedves, amit a limitált kiadásnál csaptak az első lemez mellé, gyönyörű, ide mégis az akusztikus változatát szúrom be, egyrészt azért, mert olyan szépen van filmezve, feketefehér, meg minden, másrészt mert egy nagyon vékony vonalon egyensúlyoz a már-már nevetségesen modoros, túlzó előadás, és a szívbemarkolóan őszinte, szinte már meztelen intimitás között, mindenki döntse el, hogy neki melyik oldalra csúszik inkább, én azt is megértem, aki a huszadjára, és egyre magasabban énekelt refrént szimpla nyivákolásnak hallja, és falnak megy tőle.
please don't became mainstream, it's beautiful, kérleli az egyik hozzászóló a jutubon, nos ezzel alighanem elkésett egy picit, a gyönyörű kísérettel (a lány is, a cselló is, de leginkább a kacsák) játszott small change girl alapján övé a világ; úgy tűnik, dalokat is tud írni, ilyen hangból sincs sok, most már csak az kell, hogy ne szálljon el vele ez a bizonyos világ, ne csináljon belőle bonós világmegváltós szupersztárt, hanem hagyja meg zenésznek, aki nem felejt el így zenélni:
Utolsó kommentek