Két dolgot biztosan nem szoktam letagadni, ha új ismeretségeket kötök, mert előbb-utóbb úgyis kiderülnek: határtalan örömömet lelem a tróger zenékben meg az etil-alkohol színes-szagos formáinak társaságban való fogyasztásában. A szesz meg a zene olyan mély és felbonthatatlan szövetséget kötöttek a lelkemben, hogy néha összemosódik az egyik kezdete a másik végével és vice versa, ld. még ’saját farkába harap a kígyó’.
Biztos vannak köztetek, akiknek nem magától értetődő orosz skát hallgatni hasító katzenjammerral, felsőtesttel a vécécsészéhez ragasztva. Én se ezzel a remek recepttel a zsebemben jöttem e világra, hanem körülbelül tizennyolc évesen jöttem rá.
Valamiért a tizennyolc évessé válás a legtöbbeknél magával hozza, hogy ti. az illető abba az illúzióba ringatja magát még a születésnapja előtti hónapokban, hogy innentől most már sokkal jobban bírja a szeszt. És azt, hogy ez nincs így, ugyanekkor kénytelen felfedezni.
Nyomokban emlékszem valami remek házibulira abból az időszakból (kétezernyolc szeptembere, ha minden igaz), ahol töméntelen mennyiségű összevissza pancsolt alkohol elfogyasztása, meg ezt követően a totálisan vállalhatatlanná transzformálódás után végülis jó nagy vargabetűket leírva Kaposvár utcáin hazatekertem a leeresztett kerekű biciklimmel. Bringától az ágyig nincs meg az út, viszont a pár órás nyugtalan alvás után elkövetkezett életem egyig meghatározó élménye: első, agóniában és halálvágyban gazdag, gyötrelmes másnapom.
Addig legfeljebb másnapocskáim voltak, kis kätzchenjammerek, vagyis semmi olyan, amin ne segített volna egy kakaó, egy tál pattogatott kukorica meg egy kellőképpen szar film. Gyerekmásnapok, pizsamában kóválygással, kádfürdőzéssel meg Jóbarátok-maratonnal. Halovány sejtelmem sem volt, hogy mi a rendes másnap, a fagyos pokol, amikor a kraken tekereg a beleidben, villódzó fekete köröket látsz, mélyükön az elmúlt este történéseivel, és valahol a Párkák játszanak életed fonalán valami borzalmas trashmetált, dupla tempóban, röhögve.
Mint azt a szakirodalomból megtudtam, a másnappal vagyunk kötelesek megfizetni a pluszt (szupererőt, potenciált, víziókat, stb.), amit az alkoholtól kaptunk előző este, ami fairnek hangzik, de szeretném tudni, miért kell migrénes gyomorhuruttal áldoznom azért az elképesztő privilégiumért, hogy nyakló nélkül hülyeségeket beszélhettem embereknek, akiket alig ismerek.
Szóval az ominózus reggelen (délutánon), miután már képes voltam megmozdulni, de már kezdett elviselhetetlenné fokozódni a zúgás a fejemben, nekiálltam keresni valami alkalmas zenét, hogy elnyomja a gondolatfoszlányokat és megfelelő háttérzajként szolgáljon a haldoklásomhoz, és akkor a last.fm, áldassék a neve, ezt ajánlotta.
Íme, átmeneti vakságot, szívritmuszavart, kataton hörgést és szuicid hajlandósággal spékelt takonyállagú spleent hozó másnapjaim legkedvesebb muzsikája.
Szesz hozzá: Véletlenül sem. Csak és kizárólag székelykáposzta, egy liter jéghideg szóda meg citromkarika. Na jó, elmeroggyantaknak gyógysör.
Utolsó kommentek