Közhelyek közhelye, hogy a Tarantino-filmekben milyen hihetetlenül fontos a zene. Igen, az. Csak el kell képzelni, és én vagy háromnegyed órája ezzel szórakoztatom magam, ahogy például Bruce Willis közli a csajával, hogy ez egy chopper, Zed halott, aztán semmi zene, hanem elhajtanak a francba. Robogás, csá, szevasz – körülbelül mintha egy közepesen depresszív Szomszédok-epizód végén Vágási Feri hajtana el babettán, közvetlenül azelőtt, hogy az arcok felváltva kinyilatkoztatják az aznapra vonatkozó sommázatot, persze már zenével. Nem azt mondom, hogy szükségképpen szar lenne mindegyik film így, de legalábbis teljesen más.

De hálistennek Tarantinónak nemcsak füle van, hanem a zenében való tobzódási hajlama, ezért simán el bírom képzelni, ahogy ott ücsörög alsógatyában és napokig hallgatja egymás után a kiváló spagettiwesternek zenéit (amiket persze mind látott). Aztán néha felcsattan, hogy ’ahán!’.

Jó a Django, nézze meg mindenki, aki szereti az ilyesmit, és remeknél remekebb zenék vannak benne, ebből itt van egy pár; nem mindegyik van egyébként rajta a soundtrack-albumon, ki tudja, miért. (Szerk. megj.: vesszen a jogdíj.)

Rögtön a címzene is egy 1966-os, Django című bizonyosan fantasztikus westernből csóródott, aminek a plakátján ott figyel zord és elszánt arccal Franco Nero, a főszereplő (akitől egyébként bámulatos jófejség, hogy ebben a Djangóban is megjelent, és lebetűztette Jamie Foxx-szal a nevét – Django, értitek); amúgy van benne erőszak és megmentett nő, meg egy rakás mexikói bandita. A dal amúgy elég jó, abszolút hozza az alaphangulatot, nyilván ez is vele a cél, visszhangkórus a magányos hősnek. Függöny fel.

Aztán Dr. King Schultz belépője is egy másik filmből (Lo chiamavano King) lovasított dal, akárcsak, felteszem, a karakter keresztneve is, meg a zseniális Christoph Waltz frizurája, ami az eredeti filmben szereplő, a szabadidejében kiskorú lányait molesztáló Klaus Kinskiére hajaz, aki, mit ad isten, ott szintén fejvadász.

Ennio Morricone nyilván kihagyhatatlan volt, a legjobb viszont a ő közreműködésével készült trackek közül az a gyönyörű, Ancora Qui című, amelyikben a csak Elisaként üzemelő olasz énekesnőt hallani. Ezt a számot hallani, amikor a grandiőz lakomát pakolja össze rengeteg fekete rabszolga a pár szál fehér embernek, akik ezt majd mind be fogják zabálni. A jelenet a filmben is nagyon szépen koreografált, egészen színházi hatású, a zenével együtt meg belefájdul az ember szíve.

Érdekes még a néhai Jim Croce-féle gitározós I Got a Name, John Legend Who Did That To You-ja, meg az Ain’t No Grave a déli témájú filmekben szintén eléggé ziccer Johnny Cashtől, akinek a hangjától továbbra is halmazállapotot ugrom, kábé minden texasi nővel egyetemben. Ja, meg a Wu Tang Clan-os RZA Ode to Django-ját is abszolút érdemes csekkolni, ami ugyan nem szerepel a filmben, de ugye volt az Ode to Oren Ishii, ezek szerint ismét megihletődött.

A végére meg a személyes kedvencemet hagytam, Anthony Hamilton és az eddig ismeretlen, honlapja szerint első albumán dolgozó Elayna Boynton közös számát, a Freedomot. A csaj hangja kegyetlenül szép, füstös, csodálatos, még Anthony Hamilton is hallgatható (bár még ennél is jobb lenne, ha ő nem énekelne), a zene egyszerű, a szöveg hatásos, de még remekebb, hogy az egész még egyetlen spagettiwesternben sem hangzott el, hanem itt és most készült, ebból a célból.

Ez egy napra sok zene lett, bocs. Legközelebb rendes leszek.