Itt az idő, nem szabad tovább halogatni. Írtam már egyszer erről, de az befejezetlen maradt, maradt a virtuális fiókban, most meg egyáltalán nincs kéznél, egérnél. Pedig ott abban szövegben először ügyesen kontextusba helyeztem a dolgot, aztán csak utána jött az építészetről táncolás, a zenéről írás. De lehet egyáltalán nem is lett volna ilyesmi abban a szövegben, ügyesen megkerültem volna ezt a nehézséget, és szinte észrevétlenül kibújtam volna a feladat alól. Tényleg kár, hogy nem tudok most idézni belőle, csak hogy felcsigázzam a kedélyeket (mindhiába), a Konzervatív Pophős és Allen Ginsberg is felbukkant azokban a sorokban.
Lehetne amúgy most is sok mindenről írni Trevor Powers-szel kapcsolatban, mindjárt arról, hogy mennyivel jobb lenne ha saját nevén adná ki a zenéit, mert ez a Youth Lagoon erősen rossz irányba viszi az képzettársításokat, de nincs ezzel se különösebb gond, zene ez, zenéről van szó, itt a leírt betűnek, kimondott szónak mellékszerep juthat csak. Arról kellene még persze szót ejteni, hogy micsoda történet van itt kérem szépen a háttérben. Egyedül, a világtól elszigetelten felvett első lemezről, a zárkózott, erősen introvertált dalszerzőről, és persze dalokról, azokról a dalokról kellene mindenképp szót ejteni, amik. Majd' elfelejtettem, arról is kellene mindenképp, hogy második album is született időközben, és Trevor olyan badarságokat fogalmazott meg róla, hogy olyan lemezt akart, ami nem csak háttérzeneként szolgál majd, mert ő bizony úgy gondolja, manapság az emberek már nem is igazán figyelnek oda arra amit hallgatnak. Meg figyeljetek, ez is jó, még azt is nyilatkozta, hogy ezek bizony albumok, így egymásután, ebben a sorrendben, ebben a formában kell hallgatni a dalokat, úgy az igazi... mesebeszéd, lárifári. De ő könnyebb helyzetben van mint én, nekem maradt a nehéz feladat, és kesereghetek, hogy régebben mennyivel frappánsabbat írtam a Youth Lagoon-ról, csak ugye az elveszett.
Utolsó kommentek