Nyilván szégyen, de természetesen én is csak a Ponyvaregényben találkoztam vele először - viszont legalább találkoztam vele, mert hát tényleg kár lett volna kihagyni. Sokszor egészen nagy csodálattal tölt el, hogy végtelenül egyszerű dallamok, riffek, egyebek mennyire nagyon tudnak vinni, húzni magukkal, és hogy milyen elképesztően vibrálnak és értelemszerűen milyen nagyon dögösek. Persze amikor én próbálom meg eljátszani azt a három akkordot, akkor nem így szól, de azért bizony jól esik kényem-kedvem szerint behozni a szobámba a Rumble-t, amikor csak akarom.
Bé. mutatta a minap, hogy Jimmy Page is legalább akkora király, miközben csak hallgatja ezt a zenét, mint maga a zene. Szóval kiváló párosítás ez a videó, kattintsatok (és még egy köszönet bé-nek!). Aztán (ha már...) nézzétek meg Jimmy Page-et, hogy festett 1957-ben.
Most pedig akkor már tényleg a Rumble!
Utolsó kommentek