Azt hiszed bájos, kedves és megértő vagyok. Egy fodros kis sütibaba, egy eperillatú romantikus entitás, egy mályvaszín lélektornász. – Hát, rosszul hiszed. Tévedtél! Bár...tulajdonképpen ez nagyon cuki tőled, köszi, tényleg, csak nekem túl édes. Diabéteszes vagyok.
Azt hiszed, szívom a szavaidat, gondolataidat? – Frászt! A véredet szívom. Te pedig az enyémet. Nem tudtál róla? Akkor most mondom. De nem kell aggódnod, tök paleo! Szívd csak!
Elárulom viszont, hogy mim van nekem, ami neked nincs és amire a legvadabb álmodban sem gondoltál volna! Egy egész termoszférám, annak minden kegyetlenségével és gyönyörűségével együtt. És a legjobb hír, hogy te nem vagy benne. Senki sincs benne, csak az enyém! Tulajdonképpen az egész én vagyok, kivetülve, hatalmasan. Ahol a szépség könnyedén szárnyra szökken és ahol a sötétség súlyos bársonyként öleli át ezt a tudatállapotot. Itt, a távolban egyensúlyozok a saját belső késélemen, nap nap és éj éj után. Öntörvényű, kíméletlen világ ez. Édesítőszer- és színezékmentes. Szépnek sem mondanám. Csak úgy, van, neutrális. Se báj, se vér. – Megnyugtatásodra írom, hogy még mindig egyes szám első személyt használok, tehát nem vagyok skizó.
Már napok óta itt vagyok. A vágy hozott ide, hogy távol legyek, hogy tisztán lássak, hogy érezzek, hogy megvívjam a harcaimat, magammal. – Itt ragadtam. A ridegség molekulái belém fagytak. Nem érzek. Semmit. Nincsenek gondolataim, nincsenek érzéseim, csupán észleletekből létrejött tudatállapot van: a testes magány, a lebegő feszültség, a határtalan szabadság. A minden ez vagy a semmi? Jégszilánkok süvítenek el mellettem, az egész végtelen tér, az egész énem áthatolhatatlan, sűrű, fényes fekete. Én, csupaszon, jelmez nélkül.
Ami van csupán, az az egész univerzumot átszövő leheletfinom, kristálytiszta hangfátyol: a szívdobbanások fájdalmas és ütemes robbanása.
Utolsó kommentek