Mondják, hogy aki visszatérő jelleggel szabadesést mível az álmaiban, annak praktikus elkezdenie ébren töltött óráit némi önreflektálással is feldobnia. Bár jómagam sosem voltam híve a tudatalatti lefelé irányuló mozgásainak, az ellenkezőjének viszont annál inkább! Rendszerint úgy csináltam, hogy addig futottam (többnyire őszies/télies settinggel szerettem csinálni, amikor kellően kihaltnak és a csupasz fáktól barátságtalannak tűntek az utcák), míg el nem érkezett a várva várt pillanat, ami miatt az egészhez hozzákezdtem, és ami már gyermeki énemet is valamiféle kéjes mámorral töltötte el: az a negyed másodperc, amikor a földhöz ragadtságot magam mögött hagyva átcsúszok a lebegésbe, az otthonosba, a biztonságba.Ha hinnék a reinkarnációban, biztos azt gondolnám, hogy valami szárnyas lehettem előző életemben – de ha már lehet választani, akkor nem ám amolyan profán háztáji pre-eledel baromfi, hanem akkor már valami sokkal patetikusabb, mondjuk dicsőségesen szárnyaló tengeri albatrosz –, mert mind a levitálás mind az apró irányváltoztató mozdulatok mélyen belém égtek. Kár, hogy nem tudok hinni benne. De akkor még ezt nem tudtam. Mindenesetre jobb napjaimon szent meggyőződéssel adtam másodikas osztálytársaim tudatára: „Márpedig én tudok repülni, ha kell, meg is mutatom”- mondtam. Így kötöttünk ki rendszeresen a padtársamék tízemeletesének tetején, ahol, ha nem is prezentáltam aviátori képességeimet, de délutánokat töltöttünk el a titkon meglesett iskola és a magát rejtettnek hitt rajzszertár köré kerített dekameroni történetek gyártásával...
mígnem valamikor, úgy 11 éves korom körül, egy kirándulás alkalmával kialakult bennem az (egészséges?) tériszony. Azóta kevesebbet repkedek. Azóta nincsenek ártatlan történetek se. Pedig néha jobb volna.
Utolsó kommentek