Akkor most, hogy mindenféle, cirádásnál cirádásabb, fémesen csillogó harci díszben (profánul: latex, 100% polyester, esetleg némi fémszál flitterbetétekkel) és embert próbáló küzdelemben sikerült áttündökölni magunkat az óból az újba, hősi lelkünket és dicső elménket - tabula rasa: idén még jó eséllyel nem lőttünk orbitális bakot - újra a ködbe burkolódzó, szürke munkaruhás hétköznapokon pallérozhatjuk. Jó hír, hogy az Egyzene idén is naponta igyekszik kibillenteni lelkes olvasóit a maguk komfort zónájából, és eme jó szokásával egy napra sem kíván felhagyni.
Viszont, ezúttal szó sem lesz 2013 még mindig bepótolandó "az év felfedezettjei"-ről, szubjektíven rangsorolt kedvenc audiovizuálokról, ahogy fel-/lepontozott koncertekről és 2014-re szóló orákulumkodásról sem. Ezt, a kígyó levedlett bőreként az óévben hagytuk, hiszen megírtuk itt is idejében, és ontják még őket máshonnan is - azóta is. Kicsit olyan ez, mint karácsony után a leárazásokban krúzolni Last Christmasre. Édeskeserű.
Miközben azon agyaltam, hogy ha ennek nem, akkor vajon minek is lenne itt az ideje vízkereszt (vagy amit akarok) körül, szórakoztató felismerésre tettem szert, miszerint tulajdonképpen semminek, és ugyanakkor mindennek. (Erről a spontánul kibogozhatatlan idő dologról majd még egyszer máskor, másképp, kellő tisztelettel.) Aztán egyszer csak beugrott, hogy létezik egy formáció, aminek először a neve ragadott meg: Koan. Szakmabeli ártalom, ez van.
A koan a zen buddhizmusból származó, eredetileg a köz ügyeire, majd a mesterek példaértékű feljegyzéseiből merítve a tanítványok magasabb szintű gondolkodásának elérése használt, nagyon rövid kifejezési forma. Van benne rizikó, hogy könnyen egybemosható a sokszor giccsgyűjteménynek is akkurátusan beillő aforizma műfajával, pedig a koannak pont az a lényege, hogy nem a sorok mondják meg, hogy mi a stájsz, hanem ez a mi feladatunk, az az egy, max. két sor csak segítség, de valójában minden csak rajtunk múlik.
Ezzel a háttértudással nevet választani nem éppen elaprózott döntés. A downtempóban, ambientben, chillben utazó két orosz srác, Vladimir Sedov és Daniel Roeth viszont úgy gondolták, ebbe a négy betűbe belepréselik a zenéről, magukról és a világról alkotott minden benyomásukat. Örömmel konstatáltam, hogy a literáris vonalat nem merítették ki a névválaszással, hiszen több albumukon is (When The Silence Is Speaking, 2009; Argonautica, 2012, Works, 2013, Ariadne's Thread, 2013) a görög mitológiából merítenek a számok címeihez. Kicsit talán képzavarosnak tűnhet, hogy a keleti orientáltsággal csak az ókori görögökig jutottak, de bevallom, régen élveztem ennyire CD-borítón a trekkek címeinek böngészését. Persze, növeli az élvezetet, ha akad hozzá kapcsolódási pont más irányból is, mint mondjuk az Orpheus és Eurydice kapcsán ott van fogódzóul egy félig-kép-regény (Dino Buzatti: Képes poéma) és egy lehengerlően szuggesztív Bozsik Yvette előadás. Ez így már kellően szövevényes.
S ha már szóba került a képregény, legyen egy másik izgalmas kapcsolódási pont az Odüsszeia, úgyis ráfér egy kis marketing a kilencedik művészetre. Biztosra veszem, hogy több mint 95%-otoknak új információ lesz középiskolai kedvenc kötelezőnk, a Homérosznak tulajdonított eposz képregényes adaptációja. Pedig van belőle kettő is, ráadásul szuper érdekes ezeket összevetni egymással. Az egyik Gareth Hindsé (2010-es, monumentális USA-termés, dühkitörésekkor megtorló eszköznek sem utolsó), a másik, a magyarországi államszocializmus alatt állami fenntartással, konkrét előírásokkal működtetett "képregényipar" egyik első darabja 1959-ből, a Füles lapjairól, két oldalas közlésekben (ami így is összesen csak 24 lap, tehát könnyedsége és hajlékonysága miatt esetleg a legyekkel szemben lehet használható fegyver), egy akkor még feketelistán lévő író (Kuczka Péter) forgatókönyve alapján. Az egész képregény - sőt még több is - letölthető innen.
Koan azért a néreidák tánca és a Pegazuson való ügetés mellett hétköznapibb témákkal is hajlandó kiegyezni, bár gyakran ezek sem mentesek némi patetikus színezettől. Ő így szereti, na.
Utolsó kommentek