A napokban megnéztem Jim Jarmusch új alkotását. A vámpírosat. Ez egy zeneblog, így a filmre nem vesztegetnék sok szót. Csak annyi személyes megjegyzést engednék meg magamnak, hogy az egész film alatt azon töprengtem, vajon ez direkt ennyire szar, vagy Jarmusch csak meg akarta mutatni, hogy szarból tényleg nem lehet várat építeni.
Viszont. A történetvezetés félresiklott vágányát és a súlytalan mondanivalót leszámítva legalább szépen volt fényképezve a film. Rothadó Detroit a maga valójában. Olvasunk róla itt-ott, hogy a város csődben, a lakók nagy része már nem ott él, üres házak, nincstelen művészek.
A film a 2013-as állapotokat mutatja.
Azonban volt egy soul slash jazz-funk zenész, Gil Scott Heron, aki az 1977-ben kiadott Bridges című albumán megénekelte a jövőt. Mert nem ez a dolga az éneklő prófétáknak? (költői a kérdés).
Idebiggyesztek még egy kortárs feldolgozást. Florian Rietze potsdami lakos helyezte át e számot a 70-es évek pszichedelikus klubjaiból napjaink bólogatós kábulatába. Hajbókolok előtte.
Utolsó kommentek