Sok értelme nincs július 4-éről április 16-án bejegyzést írni, de arról a számról, amelynek a szövege úgy kezdődik, hogy "I wrote a poem on a dog biscuit / but your dog refuse to look at it" nehéz is okosat mondani. Biztos született epikusabb, fontosabb szám a függetlenség napjáról, az aznapi tűzijátékról (úgy láttam, Mariah Careynek is van vonatkozó dala) de ennél jobb aligha.
A Galaxie 500 a tipikusan majdnem elfelejtett zenekar, a 80-as évek végén, alig három év alatt készítettek három kiváló, cipőbámuló lemezt, aztán a méltató kritikák és a viszonylagos sikerek ellenére, úgy, ahogy van, eltűntek a képről. Az énekest, Dean Warehamet feltűnésükkor sokan és sokat cikizték kissé behatárolt hangja miatt, de az olykor szellemes és szürreális szövegek bőven kárpótlást nyújtottak, meg amúgy is, a zenekar báját az anti-profizmus, az anti-perfekcionizmus adta/adja.
Félálomszerű, lebegő gitárhangzás, a félálmokra jellemző meglepő, kizökkentő fordulatokkal: na az ilyen nyakatekert leírásokat lehetne megspórolni azzal az egyszerű kijelentéssel, hogy a Galaxie 500-nak volt stílusa. Az önmeghatározást amúgy sem vitték túlzásba, utolsó lemezük címe: This is our music, csak így sallangmentesen.
Az egész shoegaze műfaj sokat köszönhet a Galaxie 500-nek, az ő színre lépésük nélkül aligha vett volna gitárt a kezébe sok kappanhangú, fura egyetemista-kölyök, kérdés, ez utóbbit lehet szerencsésebb lett volna elkerülni. De ez már nem ennek a három amerikai fiatalnak a hibája; ők csak gondoltak egyet, és a Harvard campusán, ugyan nem Zuckerberg-szintű, de annál jóval szimpatikusabb mini-poptörténelmet írtak.
Utolsó kommentek