naná hogy én is voltam lemezboltos, mint a legtöbb hozzám hasonló, nagyranőtt gyerek, akiknek muszáj valami munkának látszó dologgal elkápráztatni a felnőtteket. persze én is vidéki kisvárosról álmodtam, gyönyörű lányokkal, ahol az én lemezboltom az egyetlen komolyan vehető széles e vidéken, ahol minden embernek alapvetően jó ízlése van, de még nem mindenki tud róla, és ahol havonta egyszer páros lábbal rúghatom ki azt, aki szar zene iránt érdeklődik. igaz hogy a pop csajok satöbbi csak egy könyv (meg film), de attól még néha egész közel járhattunk volna a megvalósításához, ehhez képest csak a szakítások sikerültek number one-ra. én például, bár az underground recordsban sertepertéltem először, és a palotait még úgy ismertem hogy zsolti, így kerültem a tiloshoz is, de ebből csak átélni lehetett, megélni nem, így az első, rendes fizetéssel járó munkahelyem már a duna pláza virgin megastore-ja volt, mega nyitvatartási idővel, mega poszterekkel, mega idiótákkal, és megaszar lemezekkel, amik között persze akadt néha jó is, amit aztán alig tudtunk eladni. és utána a jókai utcai mcd lemezbolt, az alsó szint akkor még tele kazettákkal, igen, az az mc, az analóg, ami olyan aranyosan forog, és nem, akkor még nem hipszterség volt ez, hanem a megfizethető szegénység. én viszont az emeleten voltam, a belső teremben kör alakú akciós polc, a mélyén olyan titkokkal, mint például hogy azért lett már megint aranylemez, megjelenése után három nappal az új kozsó azaz ámokfutó produkció, mert az elvilegesen eladott ötezer példányból négyezer nálunk figyel minden sor alján egy-egy darab, akciózva, de mindenki tudja hogy még negyed áron se fog kelleni a kutyának se. kicsit más lemezbolt szocializáció ez, mint az a kép, ami mondjuk a mostani egyik kedvenc lemezboltoban, a berlini spacehallban fogadja a gyanútlan látogatót:
mindenesetre a sok lemezboltos sztori közül (olyan klasszikusok kipipálva mint egyéjszakás kaland egy lemez megszerzése miatt, vagy hogy azt az albumot keresem, amin az van hogy tütütütütüüütütü, tudod, ésatöbbi, de ezek mellé még az olyan speciális hungarikumokat is be lehetne írni a listába, mint amikor egy komolynak látszó úriember teljesen komolyan zorán remixlemezt szeretne venni - hogy hogy még nincs?! miért nincs?! -, vagy mint amikor a stratovarius delfines plakátját nézve egy néni odajön hogy ő ezt az enya albumot akarja, és amikor a felkészült eladó próbálja elmagyarázni hogy nem, ez nem enya, ez rockzenekezitcsókolom, akkor láthatóan nem hisz a felkészült eladónak, majd amikor odáig jut a huzavona, hogy végre belehallgat, akkor először is ijedtében lecsapja a fülhallgatót, utána pedig sértődötten elviharzik, hogy szórakozzanakmással, és így tovább) az egyik legmaradandóbbat ott éltem át, hacsak azt nem számítjuk hogy a virgin megastore-ban annak idején személyesen jött el a natalia orielo, azaz a vad angyal dedikálni, amikor is két említésre méltó dolog történt; az egyik hogy a raktárban öltözött át, de annyi esze nem volt, hogy rájöjjön hogy minden be van kamerázva, így még jó pár napig azon csámcsogott a fél megastore férfi részlege, hogy tényleg egészen formás mellei vannak az angyalát neki, a másik hogy kifelé menet a hátsó ajtón távozott, menedzser, biztonsági őr, ahogy illik, és valahogy egy rajongó kislány meg a mamája kiszagolták hogy oda kell állni, nyilván fáradt volt már addigra, meg a töke tele volt az egésszel, de arra aligha van elfogadható magyarázat, hogy a hozzá lépő kislányt konkrétan félrepofozta, amikor az nyújtotta volna a vad angyalos füzetét, hogy írjon bele neki valamit, és úgy ment ki a rá várakozó autóhoz, hogy vissza se nézett hogy lett-e baja a kislánynak, vagy valami, én a sajtóanyagot vittem utána, és sose bocsátom meg magamnak hogy nem vágtam hozzá az egészet addig a pár másodpercig, amíg megtehettem volna, de igazán azon döbbentem meg, hogy a vigasztalásul kapott poszternek a kislány annyira örült, mintha legalábbis nem az előző pillanatban alázta volna szarrá az imádott sztárocskája. de most vissza az mcdbe, ott is egy néni, az unokájának akarta megvenni bizonyos britney spears akkori lemezét, azt hiszem azt, amiben kivert kutyaként kékül a küszöbön, de közben valami rózsaszín izé keresztbeszúrja, alighanem az ihlet. akkor ügyes egy lemezboltos, ha valami tök más sóz a kedves kuncsaftra, mint amit a kuncsaft szeretne, de úgy, hogy közben mind a ketten jól járjanak, a kuncsaft is, mert tágul a horizontja, és a lemezbolt is, mert sikerült eladni egy kevésbé ismert, azaz nehezebben eladható lemezt. én akkoriban már vagy még, nézőpont kérdése, de udvarias, és modoros kis fasz voltam, senkinek nem hittem volna el, hogy én egyszer még ennyit fogok csúnyán beszélni, és most meg nekem nem hinné el senki, hogy akkor még ennél is többet tudtam beszélni. lyukat szövegeltem hát a szatyrába, hogy legyen esze, kezitcsókolom, ez a britni ez csak egy üres csaj, az unokáját jól átveri a tévé, tecciktudni, meg a rádió, dehát maga biztos nálam is jobban ismeri hogy miként megy ez, hát tetszikemlékezni így volt ez régen is, mindig megmondták hogy mi a jó, de attól még nem az volt a jó, hátugyehogytetcikérteni, na látja, és így tovább, míg a vége az lett a dolognak, hogy britni lemez helyett kettő darab cédét is elvitt az unokájának a néni, az egyik a craig armstrong papírtokos ‘the space between us’-ja volt, ami tény hogy nem a világ legizgalmasabb hangzó anyaga, de még mai napig felvállalom hogy helyenként egészen hallgatható (főleg a massive attackos weather storm, az akár a mai napra is aktuális lenne, fene vigye az áprilist plusz ugye massive attack rajongóknak illik fejből fújni hogy craig billentyűzött a protection egyik legjobb felvételén és neki köszönhető a sly vonósai is, azóta persze már sokan ismerik, filmzene guru lett, nem is vagyok érte úgy oda mint régen, de akkor még nem sokaknak volt fogalma arról, hogy egyáltalán létezik ilyen figura), és legfőképpen gyönyörű borítóval rendelkező lemez, szerintem a nénit is a szépen fényképezett alvó néger kislány vehette le a lábáról, vagy ez a dal, ami így már mai füllel egy kicsit túl van cukrozva, de egyfelől akkor még nem nagyon tudtam mondjuk a cinematic orchestráról, másfelől ha erre azt mondod hogy nyálas, akkor mit fogsz mondani erről?
korai még öblögetni, mert a másik rábeszélésem se kevésbé nyálas innen nézve, de akkoriban én még tökre szerelmes voltam egy anggun nevű indonéz énekesnőbe, akit az egész világnak imádnia kellett volna, ha lenne igazság a földön, de hogy nincs, azt már abból is lehet tudni, hogy még mindig alig ismerik szerencsétlent, pedig már egyre szarabb számokat írtak neki. ennek az anggunnak az első lemezén ráadásul még nem volt kikozmetikázva az indonéz hatás, így egy csipetnyi világzenét is találhatott a gyanútlan hallgató, ami akkoriban nekem különösen nagy dolognak tűnt, mert még akkor kezdtem csak kapizsgálni, hogy egyáltalán van olyan hogy világzene, és hogy az jó is lehet valamire. akárhogy is, vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljuk meg végignézni ezt a nagyszerű videót, úgyse sikerül:
nos igen, ez egy kínosan nyálas pop izé, egyetlen egy előnye van, hogy nem lett akkora sláger, mint amekkora viszont simán lett egy csomó még ennél is kínosabban nyálas pop izé. visszatérve a történetre, aminek persze tanulsága is lesz, de addig még ki kell bírnotok valahogy, szóval a néni ezt a két lemezt vitte el, ebből a craig armstrong akciós volt, az anggun nem, de még így ketten együtt is alig kerültek többe, mintha a britnit vitte volna el. három hónap múlva, amikor én már rég elfelejtettem az egészet, karácsony után, pont abba a holtidőben, amikor mindenki vagy szabadságon van, vagy lesz, vagy volt, megjelent a néni megint, kezében lóbálva a cédéket, hogy ezek szarok, kéri vissza a pénzét. ha három nap múlva hozta volna vissza, még csak meg lehetett volna oldani, de használt cédékre akkor még nem volt rákényszerülve az mcd, így nem tudtam mit csinálni, mire iszonyú dühösen, gyakorlatilag a sarokba bekergetve elkezdett velem üvöltözni a néni, sajnos szóról szóra nem tudom visszaadni azokat, amiket mondott, de az volt a mondanivalójának a lényege, hogy a picsába ezzel a sok művészi szarral, az unokája szomorú lett tőle, most mondjam meg, SZOMORÚ, olyan zenét adtam neki, amitől az ő drága unokája SZOMORÚ lett, hogy nem szégyellem magam, ennek a sok szarnak - és ennél a résznél elkezdte ledobálni a földre a polcokra fáradságos munkával rendszerezett cédéket - semmi értelme, ha csak szomorúnak lehet tőle lenni, őt nem érdekli hogy a britni szar, ha az unokája attól lesz boldog, akkor az a jó, és az összes többi szar, és hogy ő azt hitte hogy itt felkészült szakemberek vannak, erre kiderül hogy még azt se tudják hogy mi a jó, és mi a szar, márpedig itt az ideje hogy megtudják, hogy ez a sok elvont baromság, EZ SZAR, ami viszont tetszik az unokájának, az a jó, és senki egy büdös rossz szót nem szólhat arra a britni nevű művészhölgyre, mert az legalább képes arra hogy boldoggá tegye az unokáját, mindenki más meg szégyellje magát, és vegyen példát a britnitől, és legfőképpen én szégyelljem magam, hogy ilyen csúnyán átvertem egy olyan idős, nyugdíjas hölgyet, mint ő, majd elviharzott. akkoriban még inkább viccesnek tűnt mindez, még sokáig emlegettük utána, talán egészen addig, míg rá két évre megszűnt az egész bolt úgy ahogy van, kazettástul, cédéstül, britnistül, ámokfutóstul, mindenestül. viszont én szép lassan megértettem valamit, ami mai napig is eszembe szokott jutni, amikor ezeket a behúzott nyakú ízléshuszárokat látom, akik lenézik azokat, akik olyan zenéket hallgatnak, amiről nem írt a pitchfork, akik mindig elmondják hogy a bakelit az igazi, és az nem is didzsé, aki gombokat nyomogat, akik mélyen megvetik azokat, akiknek így néz ki a kedvenc lemezboltjuk, és nem költenek el vagyonokat hülye speciális kiadásokra.
egyfelől a saját példámon is tudom, hogy mondhat bárki amit akar, annak, akinek naponta egy gigányi új zenét kellene meghallgatnia, tökre mást jelent ez az egész, mint annak, aki felveszi a cipőjét, elmegy a lemezboltba, lerágja a körmét hogy melyiket ne vegye meg, majd megveszi, nézegeti, szagolgatja, ha nem látja senki, talán meg is kóstolja, és már egy csomó személyes élménye van a hanghordozóval kapcsolatban még azelőtt, hogy felrakta volna hallgatni. és igen, ebben a képben is van egy csomó szomorú igazság, de ettől függetlenül még a ló túlsó oldala se az igazi, és én speciel hülyét kapok, hogy miközben emberek éheznek az egyik oldalon, addig a másik oldalon hipszterek képesek hatvanezer forintot is adni az ebayon egy rohadt kislemezért, ráadásul ezt a kislemez kiadója direkt bele is kalkulálja a sztoriba, ezért már eleve csak száz példányban nyomja ki, amiket persze fel is vásárolnak hamar. a gyereket is kidobják a pelenkával eset mind a két oldalon sűrűn előfordul, mert azért - jézusom, ez már a tanulság konklúziója lenne? - a lényeg mégiscsak a zene ugye, az pedig lehet kurvajó online hallgatva is, a régi jó öreg odavisszajátszós walkmanomon hallgatva is, gyönyörű, exkluzív kiadással is, meg ismeretlen előadó szám 1 címmel is - és persze ugyanez visszafele is igaz. az igazságtalanság pedig továbbra is tombol a zeneiparban, elég csak egy olyan közhelyes példát megemlítsek, ha egy valahonnan túrt görög buzuki témát megtalálok, csak alá teszek egy ritmust, és máris van egy kurvajó számom, amit eladhatok a saját nevem alatt, vagy az is elég ha hírnevet szerzek vele, és ezen keresztül megismer a fél világ (ala pretty lights, aki egyébként kurvajó, félre értés ne essék) míg az eredeti szerző vagy előadó a büdös életbe még csak az se fogja tudni hogy én a világon vagyok, míg ha mondjuk egy madonna foszlányt hangmintáznék, vagy csak olyan dalszöveget írnék, ami hasonlít rá (!), a gatyámat leperelnék az ügyvédjei - ez köcsögség. a lemezboltok napja viszont alapból tök aranyos és jó kezdeményezés, de a sok különleges kiadásnak leginkább nagyobb a füstje, mint a lángja, ami meg bár ezen a napon tényleg felhívja a figyelmet arra hogy létezik még egy olyan intézmény - másoknak inkább már vallás - mint a lemezbolt, de a maradék 364 napon túl sok vizet nem zavarnak - de inkább ne legyen igazam!
az idei különleges kiadásokat böngészve mindenesetre gyökeresen nem változott meg a hozzáállásom, van persze megint egy csomó izgi dolog, mint például ez:
de azért a legtöbbtől fogok tudni aludni. ellenben itt az idő hogy felhívjam a figyelmet egy torontói jazz trióra, akiknek már a nevük is kurvajó, és nagyjából igaz minden posztra amit eddig írtam, és írni fogok: badbadnotgood! a poszt rocktól a hiphopig kacsingatnak mindenfelé, és már a harmadik 'nagylemeznél' tartanak, de azért az esetükben a lemezforma sem a megszokott hagyományos megoldás, ahogy a terjesztés sem, az összes dolgukat elvileg le lehet tölteni, gyakorlatilag ember legyen a talpán akinek tényleg sikerül. az idei record store-ra egy bakelittel készültek, aminek az egyik oldalán a honlapjukon is felcsendülő gyönyörűséget tudhatja magának a szerencsés vásárló, a másik oldalon meg ezt, azonban én a velük való ismerkedést mégiscsak a majd mindenki által ismert limit to your love james blake féle feldolgozásának az átdolgozásával (de tényleg) ajánlanám kezdeni, ebben tökéletesen benne van az, amitől az ember felkapja a fejét ha meghallja egy számukat:
végezetül némi bónusz csemege. egyrészt itt van ugyanez a dal élve:
ebben az esetben ingyenesen és egyszerűen letölthető, sőt az egész koncertet leszedhetitek ha rámentek a szám leírására, de némi googlézést megspórolva, ha ide kattintotok, a második lemezüket is letölthetitek legálisan, amin ez a limit to your love is rajta van. attól még persze menjetek lemezboltokba, ehhez segítségképpen némi olvasnivaló, a quarttól, itt a recorder tök jó összeállítása, és a végére egy kis nosztalgia is a soundheadtól.
ez pedig egy hasznos kis teszt, amivel megállapíthatod hogy mennyire vagy sznob zenei téren - felhívnám a figyelmet a lemezboltos részre...
Utolsó kommentek