Április 20. 2011. Az éjszaka, mielőtt Berlinbe utaznék... hatalmas vihar volt itt Madridban... Igazán gyönyörű volt, szóval beállítottam a mikrofonokat, felvettem 45 percet, aztán felkeltem, becsuktam a zongora fedelét, megnyomtam a stop gombot, és elkezdtem bepakolni a poggyászom. Amikor visszajöttem Berlinből, újra lejátszottam a felvételt. Ennek eredménye az április 20.
A fentebb hallható 45 perc sokak számára giccs, számomra pedig valami megmagyarázhatatlan léleksimogatás. A kedvenc részem egyébként 11:28-tól 16:38-ig hallható. Benne van a vihar minden feszültsége, és valami sejtelmes várakozás, amit órákig el tudnék hallgatni. Külön poén, hogy bár az aznap rögzített anyagot csak jóval később ismertem meg, azokban a napokban én is eléggé hasonló hangulatban voltam. Tavaszi szünet volt, én pedig otthon ültem Nyíregyházán kint a napsütésben a teraszon, és éppen felhívott valaki, akiről még csak remélni se mertem akkor, hogy valaha is felhív, ezért hát annyira meglepődtem, hogy nem ismertem meg a hangját, ő pedig azt hitte, hogy már rég elfelejtettem, és ezért vagyok zavarban. Szerencsétlen egy beszélgetés volt, nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani, emlékszem, hogy ő mindenféle hülyeséget összehordott arról, hogy éppen a Vörösmarty utcában van, és úgy érzi magát, mint egy rossz gyerek, aki bizonyítványosztás után megy haza, és csupa rossz jegyet tud csak mutatni a szüleinek, aztán pedig nevetett, hogy én biztos olyan stréber vagyok, aki soha nem ismerte ezt az érzést, én pedig nevettem, hogy tényleg. Aztán eltelt egy pár nap, és bármennyire is volt szerencsétlen ez a beszélgetés, valamit mégis elszakított bennem, olyannyira, hogy pár nappal később véget vetettem egy három éves kapcsolatnak - amit valljuk be, már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem, csak nem volt elég bátorságom hozzá. Ez volt az én április 20-ám 2011-ben, az eredménye pedig valami ilyesmi lett:
Na de hagyjuk a személyeskedést, és térjünk vissza Bosques de mi mentéhez, az Elmém erdőihez, akiről nem először, és talán nem is utoljára van szó itt a blogban. A szomorú igazságot csak most tudtam meg: Ignacio Nieto Carvajal március 19-én bejelentette, hogy a Bosques de mi Mente nevű projektjét végérvényesen befejezi. Ennek legfőbb oka, mint kiderült, az volt, hogy nagyon sokan használták az engedélye nélkül, illegálisan a zenéit, és ennek hatására teljesen kiábrándult a zeneiparból (mondjuk nem tudom, hogy mit várt, amikor szinte az összes szerzeményének a kottája ingyen letölthető a weboldaláról) Pedig nagy tervei voltak erre az évre: a "12 hónap - 12 EP projekt", melynek első darabját, az es una nube, no hay duda-t (ez egy felhő, semmi kétség) még ki is adta, búcsúzásként az utolsó album, a "no sobrevivinimos otro invierno" (nem élünk túl még egy telet) megjelenése pedig a napokban várható.
Nagyon nagy kár érte, mondjon bárki bármit, szerintem ő simán volt olyan jó, mint például Nils Frahm. A számcímeit különöset szerettem, és ha már a múltkori Lullatone bejegyzésemben csináltam top ötös listát, akkor ezt itt sem mulasztom el:
1. Los Hombres No Tienen Raíces (Az embereknek nincs eszük)
2. Solo los Niños Saben lo que Quieren (Csak a gyerekek tudják, hogy mit akarnak)
3. Cuando se Hayan Ido Todos, Tan Solo Quedará el Crujir de sus Columpios al Viento (Amikor mindenki elmegy, olyan egyedül marad majd a hinták nyikorgása a szélben)
4. Un Rayo de Luz Entró por la Ventana y, Por un Momento, Me Encontré en Paz Conmigo Mismo (Egy napsugár bejött az ablakon, és egy pillanatra megbékéltem önmagammal)
5. Dibújame un cordero (Rajzolj nekem egy bárányt)
Utolsó kommentek