Nem tudom, hogy ez szezonális jelenség-e, de újabban, mikor jártamban-keltemben összefutok idős emberekkel, automatikusan felötlik bennem a kérdés: "Vajon én (m)ilyen leszek 65-70 évesen?" Erre különböző alternatíváim vannak a depresszióba zuhanó, szenilis, a lépcsőházi kószálást magaslati túrázásnak megélő magányos pletykafészektől az örök lázadó, szétvarrt bohémen át a sokat tapasztalt, megbékélt, jószívű bölcsig. Még nem döntöttem el, meg majd alakul úgy is...
Aztán ott az érme másik oldala, az eggyel közelibb gondolat, hogy mi van, ha pont olyan vagyok most, ebben a pillanatban, mint ő volt teszem azt 40 éve. Ez azért már ijesztőbb. Tétje van. A jelen(em). A személyiségem.
Úgyhogy védekezésképp általában marad a múlton való dicső merengés és a szubjektívre színezett fikció, hogy akár anyukám is szökdécselhetett volna ilyen bájosan, huszonévesen hóbortos kedélyében az EMKE-ben.
Utolsó kommentek