a mai nap éppen megfelelő arra hogy peter gabriel budapestre szálljon, és emiatt mentegetőzhetnénk is e késői poszt miatt, hogy azért nem tudtunk írni, mert az egész egyzene stáb kint csápol a papp lászló sportarénában.

bár nem így történt, és elvileg én sem vagyok egy akkora jóga és progresszív rock rajongó, hogy ott vigyorogjak az első sorban, de azért remélem hogy az olvasók között volt, aki olyan okos dolgokra költötte el a minimum tizenkétezer forintját (!), mint hogy élőben meghallgassa a coelho hasonmásverseny egyértelmű győztesét.

van annak némi bája, amikor egy kétség kívül jelentős, és karizmatikus előadó nem éppen ereje teljében újra előadja a régi nagy dolgait (lásd mondjuk nem olyan régen roger waters), viszont péterre és gáborra nem feltétlen igaz ez a rosszindulatú megjegyzés; még mindig nem hülyült meg, sőt, ha annyira nem is tudott állandóan szexin megújulni, mint mondjuk most legutóbb david bowie, azért semmiképpen nem panaszkodhat. a legutóbbi scratch my back meg a kissé megtépázva érkező i'll scratch yours lemezek pontosan megmutatták hogy van még bőven miért odafigyelni rá, az egyéb dolgai mellett is, és tud úgy naprakész lenni, hogy közben egyszerre mutat a múltba meg a jövőbe, lásd mondjuk bon iver és lou reed egy lemezen való szerepeltetését.

ha az egyéb dolgai címszó alatt csak a real world kiadót értjük, már akkor is túl késő van mélyebben boncolgatni az érdemeit, a jobbnál jobb előadók és lemezek mellett olyan zenei csodáknak is adott lehetőséget, mint például ez a felvétel, amin sebestyén márta együtt improvizál karl wallingerrel és vernon reiddel:

de ha csak a krisztus utolsó megkísértésének a filmzenéjét tette volna le az asztalra, már egy életre bérelt helye lenne a részemről nagy arcok polcán. ehhez képest a kedvenc peter gabriel számom pont azon a lemezen van (so), amit most előad a szerencsés közönségnek, ez a dal pedig (nem a don't give up, az egy kicsit még nekem is sok, bár az ane brun változata egész jó, hanem) a mercy street, ami egyszerűen gyönyörű:

a már emlegetett oda-vissza feldolgozó lemezen az elbow kapta ezt a számot, ami ha lehet, még jobb is mint az eredeti, főleg azért, mert guy garvey hangja majdnem annyira hasonlít gabirelére, mint amennyire peter coelhóra (azaz nézőpont kérdése: vagy nagyon, vagy semennyire).

ha mindez nem lenne elég, még annak idején william orbit is remixelte ezt a számot, akiről akkoriban talán még madonna sem tudta, hogy egyszer mekkora arc lesz, ráadásul ez az egyik legjobb orbit remix, pedig akkoriban még nem hibázott sokat:

hogy mennyire jó ez a dal, azt a feldolgozások száma és a feldolgozó nevek is mutatják, többek között herbie hancock vagy al di meola, (vagy kishazánkból kardos dániel) de újabb kislemezt csak a svéd hidegzuhany szépségtől, fever raytól kapott:

én mondjuk nem ájultam el annyira ettől az utóbbitól, de ez legyen az én bajom, épp úgy, mint az, hogy most ezeket a sorokat írom ahelyett, hogy arra hivatkozva nem írnám most meg, mert bocsi, de épp egy peter gabriel koncerten vagyok. eddig úgy tűnik, ezt a nyomós indokot nagyjából tíz évenként lehet felhozni, remélem nem kell várjak tíz évet a következőre.