Elment az ember, aki a kertjében is saját biomechanikus kreálmányai közt sétálgatott legszívesebben. Ehhez a rövid nekrológhoz bizonyára jobban illene a "kései szürrealista" Debbie Harrynek rendezett - kordokumentumnak sem utolsó - videóklipje, de egy véletlen egybeesés miatt nekem az Alien látványvilágának megalkotója valószínűleg örökre összefonódott a The Antlers-zel. Az ok prózai: 2011-ben mind a művész, mind a zenekar vízióiból nagy dózist kaptam, egy 24 óra alatt lezavart kiállítás+koncert, azaz a szokásos bécsi kultúrprogram alkalmával.
Most, 3 év elteltével az események furcsa egybeesése megint összeterelte a két látszólag teljesen össze nem passzoló dolgot a fejemben. De ahogy a - még néhány nappal megtekintése után is libabőrt előidéző - 20,000 nap a Földön-ben Nick Cave fogalmaz: a legjobb dolgok akkor születnek, amikor két teljesen ellentétes dolgot párosítasz, majd kivárod mit eredményez ez a furcsa házasság.
A The Antlers épp most készül új albuma megjelentetésére, előrebocsátom, talán ez lesz a legkevésbé sikeres munkájuk, de attól én még kitartok mellettük. Nem kegyelemből, (mi szükségük lenne rá? az eddigi lemezeik miatt amúgy is bőven megérdemlik a szimpátiát) hanem azért, mert ugyanazt a konok, külső behatásoknak makacsul ellenálló alkotói hozzáállást képviselik, mint akiért ezek között a sorok között "a harang szól".
"And when I check out, it won't matter how my name is spelled"
Ezt a Hotel szövegéből kölcsönzött sort nem tudom nem rád érteni, kedves Hansreudi vagy Hans Rudolf. Mindenki egyformán írta mégis - nyelvtől függően - teljesen máshogy ejtette azt a bizonyos két betűt. Te most cselesen kicsekkoltál, HR, de elég nagy rumlit hagytál a szobádban. Elég lesz összetakarítani utánad.
Utolsó kommentek