Feldolgozásokkal szemben általában szigorúbb a közönség. Egy régi élmény felidézésén túl, magyarázaztot is követelünk, hogy miért az aki, miért most és miért pont így piszkál bele egy megkövült alkotásba. Egy félresikerült, de új zenei kisérlet kevésbé lesz keserű, mint egy elismert darab cover-je, ami semmit nem ad hozzá az eredetihez, csak annak népszerűségét használja. Érthető tehát az izgalom, amikor kortárs zenészek egy olyan előadó munkáihoz nyúlnak, mint a Doors.
Idén tavaszra időzítette a Cleopatra Records azt a 13 számot tartalmazó tribute albumot, amin az “új psych rock mozgalom vezetői” adják tiszteletüket a már ötven éves 60-as éveknek. Ezzel a megnevezéssel a kiadó vállalta azt a kurátori felelőséget, hogy a műfaj képviselői közül kiemelje azokat, akiket erre érdemesnek tart. A jól összeválogatott bagázs valóban a mai acid-rock krémjének mondható. Mindegyik előadó hozzáadta magából azt, amitől még savasabb lett a dalok kémhatása.
Féltem, hogy egy olyan kötelező hanganyag született, ami körül azért ott lebeg az erőltetett koncepció elviselhető bűze is. De úgy tűnik nem erről van szó. Tudtommal a kiadás dátumához (március 4.) nem kötődik semmilyen jelentős esemény a Doors történetében, ami egy ilyen neves gyűjtemény sikeres piacra dobásához fontos lenne. A zenekarok - közülük több is rendszeres vendége az egyzenének - már megalapozták előkelő helyüket saját köreikben és kétlem, hogy ezektől a feldolgozásoktól várják a nagy áttörést. Ehhez még hozzá tartozik, hogy Brian Perera, a kiadó tulaja, a pólógyártásból úgy szállt be lemezbizniszbe, hogy egy forgalomból kivont Motorhead albumot szeretett volna újra kiadni, ami szintén nem az elvakult sikerorientáltságra utal. Így lehet, hogy nincs többről szó, mint a régi kedvencek kiadása, új kedvencek előadásában. Miért? Miért ne?
Mivel a gyűjtemény előadói egyenként kerültek már, vagy kerülnek majd bemutatásra, én itt most csak két számot szerettem volna kiemelni.
A nyitó track, L.A. Women az Elephant Stone előadásában, az eredeti inkább blues rock-os pattogást egy olyan, kissé nyúlós-melankólikus hangzásra cseréli, ami miatt annak idején elkezdtem hallgatni a Black Angels-t. (akik mostanra már másképp hangzanak sajnos)
A másik a német krautrocker, Camera, People Are Strange instrumentális újragondolása:
A teljes tracklist:
Elephant Stone, ‘L.A. Woman’
The Black Angels, ‘Soul Kitchen’
Psychic Ills, ‘Love Me Two Times’
Dark Horses, ‘Hello, I Love You’
Camera, ‘People Are Strange’
Dead Meadow, ‘The Crystal Ship’
Sons of Hippies, ‘The Soft Parade’
Dead Skeletons, ‘Riders on the Storm’
Wall of Death, ‘Light My Fire’
Clinic, ‘Touch Me’
VietNam, ‘Roadhouse Blues’
Geri X, ‘Love Her Madly’
The Raveonettes – The End
Utolsó kommentek