nagy alkalom a mai, és némi egyezést mutat a múltkorival,legalábbis abban az értelemben, hogy most sem csak az ír, aki ír, tehát, hogy értsétek: bár juanitalenteja név alatt látjátok most ezt, a mai írás szerzője, és egyben a blog első vendégposztolója Musica Moralia, azaz Meggyesházi Éda, akinek a zenéjét szégyenszemre nem is olyan régen, körülbelül 2 hete ismertem meg, és akkor is véletlenül. (pedig már a 444-en is feltűnhetett volna)
a különleges hangjával ismertté vált Éda indítja vendégposztolós sorozatunkat (akinek van valami kreatív ötlete a sorozat elnevezésére, ne fogja vissza magát!), aminek lényege, hogy a jövőben alkalmanként majd olvashattok itt a blogon kedvenc zenészeink tollából származó írásokat.
„Illusions retire
Feel taller
To feel alright
We could dare it.
Life”
Ahogy nézem Mariam Wallentin képeit, az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy jobb, ha sietek. Nem azért mert most nincs idom, vagy mert mennem kéne, hanem színtiszta sznobizmusból. Mariam A Wildbirds and Peacedrums svéd zenekar egyik fele, pontosabban a feleség a duóból. Egy zenekar, akik a göteborgi egyetemen találkoztak egy improvizációs óra keretein belül. De sietnem kell, most nem erről kell írnom.
Amikor még nem jött ki Wallentin albuma, a Blood Donation, alig tudtak a projectről. Persze azért a szó terjed, az interneten pedig gyorsan szalad a nullák és az egyesek váltakozása, különösen, ha az új jazz egyik legjobb zenekarának a fele úgy dönt, hogy akkor most csak ő. De igazából nem csak ő. Az igazat megvallva azért kell sietnem, mert hetek, hónapok de meg az is lehet, hogy pár év kérdése, míg annyira nagyra nő a Mariam the believer, hogy mindenki ezt fogja dúdolni, ömlik majd a rádióból mindenféle nyári remix…Lehet, hogy már el is késtem?
Invisible Giving a dal, amire táncolok, ha táncolni akarok. Már csak ha rákeresek a névre az ipodomon, tudom, hogy “believer” lehetek én is. Megragad a bizalma annak, hogy a hit, ami itt inkább a ritmusba, testbe, médiumok találkozásába vetett, azt ilyen könnyen ki lehet fejezni. Csak ki kell mondani: “the believer”. De nem prédikáció ez a dal, hanem ima.
Általában jellemző Wallentinra, hogy szóhű, nem írja felül a szavak és kifejezések sajátos jegyeit, hanem felhasználja azokat, újra és újra meggörbítve, mintha egyszerre tudná eldobni a szó jelentését és nyomatékosítani azt, és amikor a szavak már nem működnek, nem marad más, mint a hangok, csak a hangok. Prózaisággal mesél, történetet mond, és, ha élőben hallom, látom, hogy történetet táncol. Nézem a fotóit, amitől az idő sürgetését is érzem, látom, hogy mennyire átalakult, letisztult, és ebben a letisztultságában visszaköszön, hogy ő nem csak svéd, hanem iráni is, de ahogy jobban figyelek, látom, hogy ezek a világhoz csatlakozó gyökerek valójában, a világhoz csatlakozni és tartozni akaró gyökerek. Hívő gyökerek, a profanizáció lehetőségében jól megmártózott hívő gyökerek.
(Próbálnék más szót keresni a believer-re mint a hívő. Úgy érzem, hogy ez a szó kijátszik engem, és rám forszírozza a történelmet, amihez nem akarom ezt a dalt kapcsolni.)
Másfelé fordulok, a dal folyamatos összemosottságában látom a matematikát, nem feltétlenül az algebrát vagy a geometriát, inkább a matematikának azt a filozófiáját mutatja fel, ahol a gondolat milyenségének fontossága kerül előtérbe. Nincs szabályos szerkezete a dalnak, de egymáshoz kapcsolódva, természetességgel követik egymást a részek. De különböznek, fontos, hogy különbözzenek! De most már a lehetőségekre is gondolok, hisz a dal folyamán (talán egy rész kivételével), alig változik az instrumentális aláfestés, vagy ha változik, úgy fordul, mintha nem is tenné, de az ének hang, az ének hangok, a szöveg más és más, és azt érzem, hogy még százféle lehetne, vagy ezer vagy talán végtelen. Csak ad és nincs szüksége viszonzásra.
Utolsó kommentek