Nagyjából 24 óra telt el aközött, hogy megnéztem a Nirvana beiktatási ceremóniáját a Rock and Roll Hall of Fame-be, és hogy felfedeztem magamnak a The Wytches-t. Az előbbinél még kissé fanyalogva és magamtól is megcsömörödve néztem végig a szép-szomorúnak szánt ünnepséget; Lorde "művészi" szenvelgésénél mondjuk már megállítottam a videót. Akkor azt gondoltam, hogy azért az elég nagy baj, hogy ilyen képmutató, hamis pátosszal lefröccsentett, úgynevezett múltidéző-tisztelgő videókra fecsérlem a drága időt - ahelyett, hogy az új Nirvana-t keresném lázasan. De idén elért az új zenék iránti közömbösség, nagyon kevés dolog érintett meg igazán, így már elkezdtem félni, hogy én is belépek a régen bezzeg... kezdetű mondatok mocsarába, és már sosem fogok lelkesedni őszintén néhány dühös, kisvárosi suhancért.
Aztán úgy alakult, hogy meglett az új Nirvana. Ez nyilvánvalóan túlzás, de azért tessék csak végighallgatni azt a pár fellelhető számot, megnézni hozzá néhány élő fellépésről készült videót: máris kevésbé elrugaszkodott ez az összehasonlítás. A The Wytches tagjai még pofátlanul fiatalok, lehet hogy csak egy ügyes menedzser találta ki, hogy most grunge-osat játsszanak, de az is lehet, hogy ezek a srácok ösztönösen ráéreztek, mi kell 2014-ben a kiéhezetteknek. Mert a Wytches nem olyan grunge-ot játszik, sőt nem is grunge-ot játszik. Van a zenéjükben némi (még mindig divatos) psych és surf elem is, de az egész jólesően szakadt és elbaszott ahhoz, hogy én máris a nem létező kinőtt kardigánjaimért és kockás ingjeimért nyúljak.
Utolsó kommentek