A billentyűk hangjáról nekem mindig az esőcseppek jutnak eszembe, ahogy az aszfaltra hullnak. De ehhez az asszociációhoz biztosan hozzájárul az utcasarkon ázó szirén is. A szirénázó autó pedig már annyira direkten nagyvárosi, vagy legalábbis nagyvárosban sűrűbben előforduló jelenség, hogy rögtön el is helyezi a dalt, ha időben nem is, térben mindenképpen. Meglehetősen urbánus, ahogy a zeneszerző-szövegíró frontember, Darvas Benedek mondja. Szólhat nagyvárosi szorongásokról, ha éppen így akarjuk értelmezni, képekről, zajokról, amiket nem tudunk nem észrevenni, mert kiszúrják a szemünket, beleordítanak a fülünkbe.
Utcasarok szirén ázik
és egy autó szirénázik.
A Vasárnapi Gyerekek nem egy kapkodós zenekar. Évek óta játssza koncerteken azokat a dalokat, amelyek az idén tavaszra összerakott második lemez anyagát alkotják, és vannak számok, amik közben kipotyogtak a repertoárból. Koncerteken hallhattuk őket, de az albumokról lemaradtak. Vannak viszont felejthetetlen darabok. Néhány héttel a Gyere át! lemezbemutatója előtt debütál a Hunniában a Budapest egy test klipje, azé a dalé, amely még az előző, cím nélküli, három ével ezelőtti albumról való. Szóval a srácok valóban nem sietik el a dolgokat.
Nem mehetnek be a házba,
ezért van az utcán lárma.
A klipbemutató amúgy nem csak a videóról szól, hallunk elsőlemezes dalokat és vadonatúj második lemezeseket (Üvegtesti homály, Ez az utca, Módosított keményítő), na meg lemezen kívülieket (Macskaszem) is. A Budapest egy test videója stop-motion technikával készült, és az eső ugyan nem esik benne, de látunk házfalat, járdát, lépcsőt, rakpartot és Margit-hidat, budapesti dolgokat, na meg Darvas Bencét különböző testtartásokban. Egyébként kliptől függetlenül úgy él bennem ez a dal, mint ami végtelenszer meghallgatható a villamoson vagy az utcán, és ami ha felcsendül egy koncerten, menetrendszerűen beindítja a táncot.
Budapest egy test,
Budapest egy testtartás.
Egy barátom, aki közös vidéki szülővárosunkban él, mondta egyszer, hogy neki például a Pluto dalszövegei túlságosan budapestiek. Távol áll tőle, ha arra parázik rá a szerző (ebben az esetben Nemes András), hogy eltűnt a kedvenc kínai büféje. Hiába keresi, hiába járja körbe a háztömböt, nincs többé, és most egy bank áll a helyén. Ez is olyan nagyvárosi dolog tehát, ráadásul a Pluto meg a Vasárnapi Gyerekek ugyanaz a kultúrkör, átfedéssel a tagok között (mindét zenekarban Dudás Zsombor dobol és Horváth Gábor basszusgitározik).
Betonbüszkeség, szürke szemek,
pocsolyabüszkeség, könnyes szemek…
Amikor vidéki gyerekként Budapestre költöztem, először éppen a Pluto zenekart ismertem meg személyesen, aztán rajta keresztül a Vasárnapi Gyerekeket (amelynek a teljesség kedvéért Darvas, Dudás és Horváth mellett Czitrom Ádám szólógitáros a negyedik tagja). Aztán persze még sok másik zenekart, zenészt és zenekedvelőt. Hétköznapi estéken, koncertek előtt, alatt és után sörözgetve. Nekem tehát a havaer-zenekarok, és köztük a VGY nagyjából ezért azonosak Budapesttel, ezért lett a nagyvárosi életérzés része ez a fajta zene a maga tagadhatatlan, és persze soha nem is tagadott, nyolcvanas években gyökerező pesti underground és rock’n’roll hagyományaival.
Vagyon, félelem, éles szemek,
erény, büszkeség, szomorú szemek…
A vidék kontra nagyváros örök vitatéma. Aki előbbiből költözik utóbbiba, és ott valahogy megragad, élvezheti, hogy akár egyedül, akár csütörtök éjszaka is nekivághat, és beülhet egy színházba, moziba, sörözőbe, vagy elmehet egy klubba meghallgatni egy koncertet. Cserébe meg kell szoknia a tömeget, a zajt, a bűzt. A szomorú arcokat és a szúrós tekinteteket a teletömött metrón. Lehetőségek az egyik oldalon, elidegenedés a másikon. Bár az idegenség érzése sokszor eredendő, érezhetjük magunkat idegennek akár a szülőhelyünkön is.
Budapest egy test,
Budapest egy testtartás.
Az én budapestiségem teljesen más, mint mondjuk Darvas Bence budapestisége. Az enyém tanult dolog. Horváth Gabi barátnője fuvaroz haza bennünket a Hunniából, egy kicsit felöntöttünk a garatra. Az alkohol is a közös nyelv része, nyilván. Bence meg én néhány háztömbnyire lakunk egymástól, csak éppen én bevándorló vagyok, ő meg itt született. Ahogy a szintén zenész báty és apa, meg a költő-humorista nagyapa is. Budapesti művészdinasztia a Darvasék családja. De hiába él a pesti bérházakban sokféle ember, hiába érkeztünk sok helyről, a végeredmény ugyanaz a testtartás.
Utolsó kommentek