Idáig , egészen pontosan a nyárközépelejéig sikerült tartogatnom az egyik legeslegkedvencebb előadómat és zenéjét. Nem hiszem hogy a blogot olvasók számára ismeretlenül cseng a név,(sőt ha nem tévedek érintőlegesen már esett róla ezen hasábokon szó) hisz az utóbbi 2 évben rendesen befutott ez a harminc éves dublin-i szakállas. Hogy miért ragasztom rá én is ezt a jelzőt? Mert ez a valóság. Itt egy ember aki zenél és történetesen éppen szakállat növesztett magának. Nem akarok újra arról okoskodni, hogy mennyit jelent a megjelenés a zeneiparban, de nem lehet elmenni a tény mellett hogy James-t pontosan emiatt a szakáll miatt (is) helyezték el az indiefolk/nu-folk kategóriába. Szó se róla, énekel ő bőszen, kivágja az áriákat, és nekem személy szerint semmi bajom a folk énekesekkel de szerintem ő pont egy kockás inggel kevesebb és a gitáron kívül pár hangszerrel több mint egy átlagos -általánosítok- folk zenész.
Most direkt csak a második albumáról írok, ami körülbelül fél éve jelent meg Post Tropical címen. Azért is teszem mindezt, mert ezt az albumot körülvevő párbeszédben említi a zenész többször is hangsúlyosabban, hogy a készítése közben változott a legtöbbet és hogy nem "csak" mint zenész aposztrofálja magát hanem mint művész. Hogy neki nem dolga meggyőzni az embereket arról, hogy szeressék őt és alkotását, hanem -és itt tőle kell idéznem-
"Just be real, don't bullshit people. It's like half the campaign of selling a record is trying to convince people that you're an artist. Well, I am an artist. This is what I do. I don't have to get Jeff Koons to make a fucking replica of me to try and convince you that it's art."
És itt erre gondolt. Én meg arra gondolok, hogy mégis miért dől a pénz a művészvilág egyik felébe és miért nyomorog a másik fele szakadatlanul. De mielőtt elmerülnék itt a közgazdaságtan egyik legújabb teóriatengerébe megálljt kell parancsolnom gondolatvezetésemnek. Elmegyek görkorcsolyázni picit.
Utolsó kommentek