Eufória és melankólia nem is állnak olyan távol egymástól. Sőt olykor kéz a kézben járnak.
Nem szoktam hangulathoz, vagy évszakhoz zenét választani. Ez a dolog nálam fordítva működik. Hogy jövök én ahhoz, hogy valamiről előre eldöntsem, hogy az majd feldob, vagy épp még mélyebb letargiába taszít? Nincs pofám ilyen előítélkezéshez.
Főleg azóta van ez így, mióta elkezdtek érdekelni az olyan produkciók, amelyek teljesen ellentétesnek tűnő hangulatokkal játszanak akár egyazon dalon belül. Nyilván nem tudatosan kerestem az ilyen zenéket: először megtetszik, csak utána keresed a megfejtést mögötte.
Itt van például a Stereolab. Többször is hivatkoztam rájuk, de - saját magam számára is - meglepő módon még soha nem kaptak külön bejegyzést a blogon. Pedig a Super Electric-et évről évre előszedem, mert minden egyes alkalommal oda kell figyelnem rá, és mert minden egyes hallgatás után azon gondolkodom, hogy a fenébe képes ez a (látszólag) monoton zakatolás újra és újra levenni a lábamról.
Prüntyögő hangok közepette, egy egyszerű gitártémára beúszik Laetitia Sadier eszköztelen, ám mégis játékos hangja. Leírva mennyire hülyén hangzik már ez? Eufória és melankólia: inkább maradjunk mégis ennél a két kifejezésnél. Ennél tovább még úgysem jutottam a megfejtésben.
Utolsó kommentek