Régóta halogatom, hogy idebiggyesszek valamit minden idők egyik legjobb elfelejtett albumáról. Aztán rájöttem, hogy nincs tökéletes alkalom, így most jött el a pillanat, hogy megemlékezzek Bill Fayről, akinek a sztorija leginkább Rodriguezéhez, mindenki Sugar Man-éhez hasonlatos.
A 70-es évek elején, két nagylemez után dobta a kiadója, mivel üzletileg nem voltak sikeresek a kiadványok. Utána évtizedekig nem jelent meg semmi tőle, konkrétan eltűnt a színről, mígnem 2012-ben, már öregurasan, de ugyanolyan színvonalon tért vissza. Mai füllel érthetetlen, hogy hogyan dobhatták ki ilyen csúnyán Fayt a Deram kiadó vezetői, hiszen mindkét lemeznek (Bill Fay, 1970; Time of the Last Persecution, 1971) ott a helye a poptörténelem legfelső, csak megunhatatlan klasszikusokat tartalmazó polcán, mondjuk Robert Wyatt és Nick Drake között.
Nálam a második lemez ütött be, bárhol, bármikor jó meghallgatni. Olyan, mintha Fay és zenekara kisujjból rázta volna ki az egészet egy őszi, borongós londoni délutánon, pedig ez egy nagyon finoman komponált dalgyűjtemény, jazzes, pszichedelikus betétekkel megtűzdelt nagybetűs dalokkal. Bármelyik számot kirakhatnám, de végül azt választottam, amiben olyan jó együtt énekelni hősünkkel, hogy:
Christ or Hitler? Chris or Vorster?
Christ or all the Caesars to come?
That's the choice, that's the choice
Sooner or later
Utolsó kommentek