minden napra egy zene

Eredetileg egy másik muzsikát akartam ideosztani a Black Market Karmától, de aztán rájöttem, hogy lehetek akár egészen aktuális is, és ennek szellemében a négy nappal ezelőtt megjelent lemezükig nyúlok csupán vissza, amely cselekedetnek most itt van a maga következménye és eredménye. Füstbe burkolódzó zene ez, ilyenkor sírom vissza a beltéri dohányzást, mert bár utáltam meg büdös voltam, de van, amit tényleg jobb füstben élvezni.

Hirtelen nem ugrik be, hogy Berlinben mi a helyzet füsttéren, az viszont eléggé bizonyos, hogy a BMK megjelenik ott az áprilisban megrendezendő Berlin Psych Festen, mely esemény a pszichedélia keletre tolódásának biztos jele. Ugyan nem vagyok meggyőződve róla, hogy a keletre tolódás jót tesz ennek a stílusnak (vagy úgy általában bárminek), de talán nem árt nekünk sem, ha végre majd nem a Colorstarra kell ráfogni itthon, hogy pszichedelikus (esküszöm, hallottam már ilyet).

Zene hülye álmok után megnyugodni, visszaaludni, belebambulni a szürke délelőttbe, szóval mindenhez, amit ilyenkor csinálni lehet.

Ahogy hangzik...

...na, pont olyan szürreálisan eksztatikus a korpolomboli hipnotizőr kecske

pszichedelikus, (világ)zenei vuduja.

Gyulával legalább annyira keményen metálkodtunk tegnap, mint egy főtt csirkenyak.

Rafaël Rozendaal minimál webművész, webminimál művész illetve műminimál webvész és Luuk Bouwman zenész közös projektje a mai zene - olyasvalami, amiről nem lehet eldönteni, hogy vajh' maximálisan minimális, vagy inkább minimálisan maximális.

Napok óta gyakorlom az "oh lord", és a "uh baby" kifejezések helyes és hiteles előadásmódját. Nem, nem lettem gospel kórustag, csak egyszerűen rajt' ragadtam néhány, a Daptone Records kötelékébe tartozó, mostani soul-funk előadó lemezén. Van közöttük egy kiemelkedő kedvenc, akit néha csak úgy emlegetnek, hogy The Soul Of America vagy úgy hogy The Screaming Eagle Of Soul, de mindegy is hogy nevezzük, a lényeg úgyis az, hogy a faszi ellenállhatatlan, olyan pofa, akinek a csípőmozgásában ott van az egész soul-történelem, aki 14 éves kora óta James Brown dalokat ad elő, hogy aztán 62 éves korában (!) adja ki első önálló, saját szerzeményiből álló lemezét, és akinél senki nem ráncolja hitelesebben a homlokát éneklés közben.

Évek óta világos számomra, hogy ami Lengyelországban zajlik zenei téren, az egészen nyugodtan megállhatná a helyét akár Angliában is, hiszen a fesztivál- és koncertfelhozatal, de újabban a zenészek is progresszív és remek  zenei ízlésről tesznek tanúbizonyságot.

Éppen ezért nem is lepődtem meg nagyon, amikor a lengyel származású, jelenleg Angliában élő Kari második albumával (Wounds And Bruises, 2013) összehozott a véletlen. A bejgli illattól terhes decemberben napvilágot látott album a tél frissességét és nyugalmát hozta magával arra az időszakra, amikor jólesik lelassulni, válaszokat keresni, kapcsolódni valami nagyobbhoz, ősibbhez, valami természeteshez. Üdének lenni, és áttetszőnek. 

Kari már az első albumával (Daddy says I'm special, 2011) és talán a művésznevéből elhagyott Amiranival is egyértelműen a popzene mellett kötelezte el magát, holott az énekesi, dalszerzői és produceri tevékenység előtt a Fydryk Chopin University of Musicon töltött évei még inkább csak a zeneszerzés felé mutattak. Szerencsére, az ott megszerzett gyakorlatot át tudta ültetni saját zenéjébe, létrehozva ezzel egy természetes, letisztult hangzás-, és érzésvilágot, amit nagyon remélem, a harmadik albumon is viszont hallhatunk majd.

Bár ezt most nem tudom nektek prezentálni, de képzeljétek el, hogy esti fények által megvilágítva, puha, egymással összekapaszkodott gombócokban hull a hó, a hópelyhek finoman elolvadnak az arcodon miközben rácsodálkozol a kesztyűdön landolt kristályok geometrikus szépségére. Szeretném, hogy legyen még ilyen, idén...

Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol.

és komolyan nem tudom eldönteni, hogy a fenti vagy a lenti megírásához kellett több kábítószer...

Miért vagy olyan szomorú? 

Nem?

De.

Ha mi nem is így, de azért elég érzékletes.

Egyébként, éreztetek már színeket?

És mást?