Örülök, hogy elérkeztünk a Joy Divisonhöz, mert így mondhatok nektek pár szót az egyik kedvenc együttesemről. A szomorú apropót az adja, hogy ma van a frontember, Ian Curtis halálának harmincadik évfordulója. Mindössze 24 éves volt, mikor öngyilkos lett macclesfieldi házában - azt gondolom, hogy aki ilyen fiatalon ekkora életművet hagyott maga után, ekkora hatással volt mind a kortársakra, mind az utókorra, az megérdemli azt a kultuszt és elismerést, ami a mai napig övezi.
Curtis írói tehetsége már igen korán megmutatkozott, aztán 1976-ban, mikor a Sex Pistols első manchesteri fellépésén találkozott későbbi zenésztársaival, Bernard Sumnerrel (akkor még Bernard Dicken) és Peter Hookkal, akik épp egy énekest kerestek frissen alapított együttesükhöz, végre beindult a karrierje. A Sex Pistols sikere - csak úgy, mint szerte az országban mindenkit - őket is megerősítette abban, hogy nem kell különösebb zenei ismeretekkel bírni ahhoz, hogy akár színpadon is muzsikálni kezdjen az ember. És a Joy Division (ekkor még Warsaw néven - David Bowie Warszawa című száma nyomán) eleinte nem is igazán tűnt ki a többiek közül: általában kemény és szigorú kritikákat kaptak, koncertjeik nem arattak osztatlan sikert a közönség soraiban sem. Ian már ekkor is hajlamos volt minden kudarcért önmagát okolni – ez a tulajdonsága pedig, csak úgy, mint az orvosok által félrekezelt epilepsziája, végigkísérte egész pályafutását.
Egy londoni zenekar, a Warsaw Pakt felbukkanása szükségessé tette a névváltoztatást, ekkor lett Joy Division a srácokból. A Joy Division, vagyis "örömosztag" Karol Cetinsky House of Dolls (Babaház) című könyvéből lett kölcsönvéve, ahol a kifejezés egy náci koncentrációs tábor elkülönített részlegét jelölte, mely a katonák szórakozását szolgálta – értelemszerűen a fogvatartott nőkkel. Innentől kezdve a sajtóban előszeretettel nácizták le az együttest, természetesen minden alap nélkül.
A végleges névvel együtt mindenesetre a zenekar egyre inkább kezdte megtalálni saját arculatát is. A punk dühödt energiájával szemben a Joy Divisiont immár az érzelmek és hangulatok egyre sokszínűbb kifejezése jellemezte, mely - korát megelőzve – egyértelműen a nyolcvanas évek alternatív melankolikus irányzatai felé mutatott. Egymás után írták a remekműveket, élő koncertjeik pedig – elsősorban Ian szuggesztív előadásmódjának köszönhetően – élményszámba mentek. Sajátos hangulatú produkciók voltak ezek: csak egy-két statikus fényforrás világította meg a színpadot, villódzás nélkül, a zenészek szinte sötétben játszottak. Nem volt bohóckodás, viccmesélés a számok között, Ian általában fel sem konferálta a következő számot. Mindenki tette a dolgát, a közönség pedig euforikus állapotban táncolt.
Ebből az időszakból való az a dal, amit mára választottam nektek. A New Dawn Fades a Joy Division debütáló albumán található remekmű, amit a későbbiekben többen is újraértelmeztek. A Moby-féle változatot, melyet az Ian halála után, a Joy Division-tagokból alakult New Orderrel közösen jegyzett, jól ismerhetitek Michael Mann Szemtől szemben című filmjéből - közvetlenül Al Pacino és Robert De Niro első találkozása előtt hallható. Van egy ambient-verzió is a The Sight Below nevű amerikai formációnak köszönhetően, illetve az egykori RHCP-gitáros, John Frusciante is készített egy akusztikus feldolgozást.

Mégsem lehet kérdés, hogy az eredeti a legjobb. Hallgassátok szeretettel, mint ahogy más Joy Division-dalokat is. (Mi biztosan jelentkezünk még velük a későbbiekben.)