"Mert ez így egy szép családi történet. Csak hát úgy végződik, mint minden más történet. S minden történet rosszul végződik. Mert a történetek mindig a leépülés történetei. Mert a történetek hősei mindig leépülnek - és hajszálpontosan mindig így épülnek le" - hangzik el Tarr Béla Kárhozat című filmjében. Tényleg így volna? Az ő vászonra alkotott világában talán igen. Vagy nem. Hogy ez a világ mennyire "valóságos", azon is lehet morfondírozni, hitelességét viszont aligha kérdőjelezzük meg. Szürke (fekete-fehér), kietlen, kopár tájak, lepusztult, magukra hagyott épületek, elnéptelenedő utcák, gazdátlan állatok s az életből kiábrándult (már ha hittek benne egyáltalán) hősök, akik persze nem a szó köznapi vagy hollywoodi értelmében hősök, de valami okból kifolyólag mégis szeretnivalóak, s könnyen elképzelhető, hogy  - mindennemű belső tiltakozás dacára - magunkra vagy környezetünkre ismerünk bennük. A történeteket pedig ő nem úgy meséli, mint ahogy azt másoktól megszokhattuk. Tán nem is meséli őket. Állapotok, az élet pillanatai ragadják meg - írják róla a franciák -, dolgok, melyeket a befejeződésükig kell követni. És ha kezdetben ridegnek is tűnik ez a világ, meg fogjuk látni benne a szépséget, mint ahogy a pesszimizmusban az optimizmust, a leépülésben a feltámadást.

Nem kételkedvén abban, hogy az ilyen rangsorolások természetüknél fogva végtelenül szubjektívek, s elfogadván azt, hogy éppen ezért nem szabad túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani nekik, azért én mégis fontosnak tartom megemlíteni a Guardian brit napilap által összeállított, egyébként meglehetősen széles látókörről tanúbizonyságot tévő listát a Föld legjobb negyven rendezőjéről, mely az igen előkelő 13. helyre pozicionálja Tarr Bélát - olyan neveket utasítva ezzel mögé, mint Quentin Tarantino, Pedro Almodóvar vagy mondjuk Takeshi Kitano. Ez olyasmi, amire azt szokás mondani: nem lehet véletlen. Mint ahogy nem is az. Tarr ugyanis világhírű rendező, s ezt nem képes megmásítani a tény, hogy éppen a hazájában szokás kevésbé elismerni őt (érdemes vetni egy pillantást a Facebookos rajongói oldalára).

Igazságtalan volna azonban, ha nem szólnánk alkotótársairól, akikkel most már hosszú évek óta együtt munkálkodva, közösen alakítja, formálja filmjeinek hangulatát. Krasznahorkai László - páratlan nyelvi leleményeket felvonultató, sokszor megdöbbentően pontos víziókat leíró, olvasóit pillanatok alatt magukba szippantó - regényei, illetve forgatókönyvei és Víg Mihály - a képekhez mindig szorosan illeszkedő, a legkevésbé sem háttérként funkcionáló, hanem nagyon is élő, tartalommal és szereppel bíró - zenéi mind nélkülözhetetlen elemeivé váltak ennek e sajátos univerzumnak, s ezért megkerülhetetlenek, ha Tarr Béláról beszélünk.

Krasznahorkai keresztül-kasul utazva és lakva a világot, valószínűleg mindannyiunknál több élettapasztalatot gyűjtve tud könyveiben egy másik közeget megteremteni, ami aztán, távolodván megírása pillanatától, nekünk is egyre valószerűbbnek tűnik. A Kossuth-díjas író 1993-ban elnyerte az év legjobb könyvének járó díját Németországban Az ellenállás melankóliája című regényével (ebből készült a Werckmeister harmóniák című Tarr-film). Víg Mihály pedig, aki Krasznahorkainál egy hajszálnyival korábban csatlakozott Tarrhoz (és aki a Sátántangóban Irimiást megformálva, színészként is tevékeny részt vállalt), a 80-as évek elejétől van jelen a honi underground zenei életben. Édesapja a cigányzene-gyűjtó Víg Rudolf révén (1998-as Cigánydalok című lemezét édesapja emlékének ajánlotta) ideális környezetben nőtt fel ahhoz, hogy nagyszerű zeneszerzővé váljon. Elsőként a Trabant és a Balaton együttesek igen fontos tagjaként muzsikált amolyan lakásrockot. Ezek a zenekarok egyszerre tudtak megmaradni földalattinak és mégis népszerűnek, amihez valószínűleg hozzájárult Víg Miháy önmenedzselésre való képtelensége is.

Mint oly sokan a hazai underground zenei életből, ő is a Hit Gyülekezetének hatása alá került a kilencvenes évek kezdetén, de szerencsére életének eme periódusa nem tartott sokáig. Egy 1994-es Magyar Narancs interjúban így emlékezett elszektásodására: "nagyon megakasztottak. Kifordítottak magamból, évekre visszavetették a szellemi fejlődésemet. Azt a társaságot egy ember kóros, megmásíthatatlan meggyőződése irányítja, ami a többiekre is átragad. Rám is átragadt, és irgalmatlan erőfeszítésembe került, megszabadulni tőle, mert aki szabadulni próbál, azt halálosan fenyegetik az elkárhozással. Azt gondoltam, ha ők a mennyországba mennek, én nem akarok oda kerülni, de ez kemény döntés annak, aki hisz. Megváltam tőlük, és ez borzalmas törést okozott a családi életemben, és csak most kezdek visszatalálni az életbe, mert annak, amit ők csinálnak, semmi köze nem volt ahhoz, amit én életnek nevezek. Most újra élek, és úgy érzem, mintha egy szörnyű pokolraszállás után visszatértem volna a földre."

Visszatért, az ő és a mi szerencsénkre; olyannyira, hogy például a 2008-as EU XXL filmfesztiválon, Ausztriában az év filmzene-szerzőjének választották.

2001-ben a Bahia gondozásában jelent meg egy válogatáslemeze a filmekhez készített dalokkal. A dupla album Tarr filmjeitől elszakítva is kultikus státuszt vívott ki magának - nem csak Magyarországon. Erről való az Eső I., mely egyébként az 1987-es Kárhozatban hallható. Azért is esett rá a választás, mert az ezt Youtube-ra feltöltő user mellékelt hozzá egy diavetítést, a legfontosabb Tarr-filmek néhány jelenetével. Ha ez a videó csupán töredékét adhatja is vissza annak az élménynek, amit ezen alkotások megtekintése során átélhetünk, arra mégis kétségbevonhatatlanul alkalmas, hogy egy kis bepillantást engedjen ebbe a világba, s remélhetőleg kedvet is csináljon hozzá.

Amikor néhány évvel ezelőtt egy hideg, szeles januári vasárnapon, a hét és fél órás Sátántangó vetítése előtt Tarr Béla váratlanul belépett a Cirkó-Gejzír mozi nagyobbik termébe, csak annyit kért, hogy szeressük a filmben majdan látott embereket. Úgy is lett. Most mi is csak annyit kérünk, hogy ugyanígy viszonyuljatok ehhez a zenéhez.