Bizonyára észrevettétek már, hogy jobbára elektronikus, instrumentális zenéket szoktam nektek bemutatni. Azt hiszem a géphangokhoz való vonzódásom nagyjából 5 éves koromban realizálódott, addigra kipróbáltam édesapám teljes lemezgyűjteményét, s csak a Kraftwerk és a korai Jean-Michel Jarre vinylek akadtak fenn a rostán. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez miért is alakult így. Talán ezek mozgatták meg legjobban a fantáziám, ugyanis szerettem ezt-azt elképzelni, miközben áhitattal ültem a hangdobozokkal szemben. Mind közül az Oxygene album volt a kedvencem, de sokakkal ellentétben engem nem a négyes tétel fogott meg. Igazából azóta sem értem, hogy miért azt szeretik a legtöbben (ti talán igen?), lehet, hogy a könnyebb emészthetősége, dúdolhatósága miatt. Nálam a kettes a favorit, minden egyes hallgatásakor egy űrháború filmje pergett le előttem: az ég csillagokkal teli és fekete, kietlen, kopár bolygóra telepített lézeres sorozatvetők lövik a "bombázókat", s viszont (lehet, hogy egy kicsit a Birodalom visszavág is hatott rám :) ), aztán később már csak a szél süvít, vége a harcnak. Mindemellett a dallamok is előtérbe-háttérbe szorulnak, változnak; az eleinte repetitívnek hitt zene egészen máshogy végződik, mint ahogyan elkezdődött. Története van.
Gyere és nézd meg te is. :)
Utolsó kommentek