Teszteltük élőben a Tame Impalát. Eredetileg ezt a videót akartam posztolni, hogy kellőképp elidőzhessünk azon, ahogy a blog néhány szerzője (a zenekarhoz hasonlóan) ihletett állapotba kerül. Aztán bé kolléga jóvoltából a felvétel szerencsére szép karriert futott be a Facebookon, úgyhogy el is álltam ettől az ötlettől. Sőt úgy általánosságban a koncert videókról is lemondtam, pedig már vannak szép számban felvételek a történtekről, amikből kiderülhet, hogy még így is idegesítő a mezítlábaskodós hippiség, és hogy várakozásaink beigazolódtak, mert tényleg nagyon kis helyen rendezték az eseményt.

Hogy pszichedelikus volt-e? A Tame Impala tényleg nagy zenekar lesz? A basszusgitáros tudta-e egyáltalán, hogy hol van? A koncert után közvetlenül fontosnak tűnt, hogy legyen válasz ezekre a kérdésekre. Egy hét távlatából azt gondolom, felesleges ezeken elmélkedni.

Ha engem ért a megtisztelő feladat, hogy posztoljak e pirosbetűs alkalomról, tán megengedtetik egy kis személyes hangvétel. Koncert után napokig nem szoktam hallgatni az adott zenekart. Hagyom leülepedni az élményt (ha élmény volt persze). Ezúttal viszont odáig fajult a dolog, hogy hazaérkezve máris lázasan fogtam b-oldalak, élő felvételek, ritkaságok keresésébe. Másnap munkába menet a körúton is ritka lazának éreztem magam, ahogy a fejhallgatóból a Sundown Syndrome bömbölt. Rajongóként érkeztem a koncertre, és rajongóként távoztam. Többet kívánni sem mertem volna.

A választásom végül erre a b-oldalas felvételre esett, mely Blueboy felejthetetlen, 90-es évekbeli klubhimnuszának feldolgozása. Lehet, hogy ezek a srácok darabokban hevernek az egész turné alatt, és maguk sem tudják még mit kezdjenek a hirtelen jött sikerrel, de humorérzékük a dal tanúsága szerint biztos van.

Kollégák! Mivel szeretném, hogy ez a közös koncertlátogatás ne egyszeri alkalom legyen, ennek jeléül engedjétek meg, hogy itt a végén Bécs metrótérképével kedveskedjek nektek! Tanulmányozzátok, memorizáljátok!