Abban az időben, amikor még hallgattam zenét az utcán, voltak számok, amelyekről később pontosan meg tudtam mondani, hogy a város mely pontján zúdultak a kis fülhallgató közvetítésével a hallójárataimba, és így valahogy sajátos kapcsolatba is kerültek az adott közterülettel. A Ladytron Discotraxx című melódiája például a Fővám téren kapott el, amint Buda felé zötykölődtem a 47-es villamoson, és ez elég volt, hogy a mai napig felidézzem magamban, ha arra van dolgom. Mint ahogy a zenét másutt meghallva eszembe ötlik a vásárcsarnok vagy a Szabadság híd képe.
Nem gyűjtögetem már a hasonló élményeket, mert rá kellett jönnöm, hogy tömegközlekedve (és különösen persze a metrón) nincs az a hangerő, amin komoly halláskárosodás nélkül élvezni tudnám a zenét; a külvilágot teljesen kizáró fejhallgatókat szintúgy nem szeretem, azon egyszerű oknál fogva, hogy én nem akarom kizárni a külvilágot - bolondja vagyok ugyanis a városi zajoknak (egyebek mellett ezért sem lakom vidéken).
Brian Eno szerint a Ladytron a legjobb brit popegyüttes. Nem biztos, hogy hülyeséget beszél az öreg. Temérdek kiváló, könnyed, de furmányos muzsikájuk van, melyek közül jó sokat volt alkalmunk D-moll Hill-lel alaposan meghallgatni két éve, Volt Fesztiválon. Mivel mégiscsak popzenekarról van szó, természetes, hogy minden, amit a színpadon láttunk, a cipőbámulástól, a lányok haján át Daniel Hunt bajuszáig a legapróbb részletekig meg volt tervezve. Nem bohóckodtak, viszont jól szóltak, jól mutattak. Jó koncert volt, az az igazság.
A nevét egy Roxy Music-dalról kölcsönző soknemzetiségű Ladytron szívesen merít a nyolcvanas évek zenéiből (legyenek azok gitárosak vagy elektronikusak), amely merítés elég erősen tetten érhető ebben a korai dalukban (csakúgy, mint a soknemzetiségűség).
Így, ni:
[ősszel jön az új album, szóval járnak ők még a blogon, ez bizonyos]
Utolsó kommentek