ezt figyeld: minden jó, minden szép, és én speicel mindennel meg vagyok elégedve. elvégre mégiscsak jobban élünk, mint pár éve, ez ha másból nem is, abból biztosan megfigyelhető, hogy míg abban a sötét középkorban úgy kellett a googlét fegyvernek látszó tárgynak használva kutakodni mindenféle csúnya, illegális blogokon zenék után, ahol a feltöltők a jogot, az erkölcsöt, és főleg a lemezkiadók pénztárcáját nem kímélve szállították a megjelenéseket; addig ez egyrészt nem nagyon változott, másrészt a kis, aranyos, szimpatikus, úgynevezett 'új generációs' kiadók mára már ellepték az internetet, akiknek értő füleket kereső promóciói már régen nem a médiumok kezében landolnak, hanem teljesen legálisan, és főként tök ingyen keresik a jövendő hallgatóikat, mint az ügyes drogdilerek, akik az első találkozást az ingyenesség és kedvesség jegyében rendezik meg, remélve, hogy lesz annyira maradandó az élmény, hogy később akár a pénztárcáját nyitogatva is visszatér a kedves kuncsaft, mert nem tud majd enélkül élni, és így lesz boldog mindenki.
az persze mára már régi vicc, hogy egy trombitaszóhoz a trombita a leginkább nélkülözhető dolog, konnektor és monitor nélkül viszont elhallgatna a nagyzenekar is, ilyenformán a zenekészítés jóval olcsóbb lett ebben a szép új világban, papíron, akarom mondani laptopon bárki csinálhat ugye zenét, és ez elvileg a minőségben sem kell hogy gátat szabjon, szoftverrel ma már mindent lehet helyettesíteni, a régi stúdiózások cigaretta (és nem cigaretta) füstös világát is. ráadásul egy ilyen ingyenes kiadványon általában szeretetért dolgozik mindenki, a letöltőtől kezdve a feltöltőig, a grafikuson keresztül a zeneszerzőn át a hangmérnökig - már ha van, de még a közepesen igényeseken is előfordul - és a webes megjelenésnek köszönhetően az anyagi kockázat is jóval kisebb, mintha a régi, egymáshoz hajigálható kiadványoknál, cserébe az is igaz, hogy így olyan elképesztő mennyiségű zene ömlik a gyanútlan hallgatóra, hogy ember legyen a talpán, aki nem kezd egy idő után egyre több 'oldiest' hallgatni, csak hogy egyáltalán levegőt kapjon, én például évente egyszer mindig meghallgatom a jean michel jarre oxigénjét, mint valami tisztító kúrát, vagy miles davis world of blue-jét, esetleg a kölni koncertet, vagy ha olyan a hangulat, valamelyik piaf lemezt; ezzel nem a zenei műveltségemet szeretném bizonygatni, hanem érzékeltetni próbálom, hogy néha milyen sanyarú sorsa van egy magára valamit is adó zenebuzinak ebben a nagyszerű új világban, hiába a sok legális újdonság, az élet nem ettől lesz olyan, mint itt az első sor.
pedig most kétségkívül olyan, és ez az utópisztikus boldogságom főleg annak köszönhető, hogy mindezek dacára egy iszonyú jó válogatást találtam a fent boncolgatott módon, amikor kis életem perceit épp arra használtam el, hogy berry weight munkásságát hiánytalanul meghallgathassam - aki nem ismerné a duó eddigi egyetlen, ámde baromi jó albumát, az fakultatív házi feladatként fogja rá a googléjét) belebotlottam a hangzatos nevű cultclassicrecords még sokatmondóbb friends and family című kiadványába. amit az effajta kócos zenebuzi mint jómagam, főleg azért tud értékelni, mert tulajdonképpen nincs rajta gyenge szám, az utolsó tracket kivéve, és ez azért az effajta ingyenes dolgokra nem feltétlen jellemző. eme válogatás minősége jócskán kenterbe veri a mostanában cafe del mar a gyökön tartó sorozat utóbbi tíz lemezét például, pedig a már emlegetett sötét középkorban nekem az volt a kiinduló pont, ha el akartam indulni, effajta lassú, bólogatós, sétálós zenéket keresni.
a tempó ezek után nem meglepően inkább down, némi hippel, meg hoppal, bezzeg a hangulat annál magasabban van, semmi unalmas depressziózás, jófajta mosolygós hangminták, csipetnyi romantika, és az e sorok írójától már megszokott szavak: ősz, égrenézés, falevelek, egymásba akadó lábbal sétálás, vagy a vasárnapi cukrászdázásnál egy omlós sütemény. filmzene lehetne mindegyik, ha csinálnának efféle filmeket, biztos csinálnak is, csak én nézek mindig másfele. kiemelni nagyon nem is lehetne mit, én persze máris ellent mondok magamnak, a leems lábnyomai, és a már fületekre kötött berry weight mellett a mostani sortöltésem apropója, egy bizonyos suplington, aki angolszász fiatalember, és mit ad isten, szokás szerint pofátlanul fiatal, viszont ha így folytatja, hallani fogunk még róla.
az itt hallható felvétele egy billie holiday hangmintával - you turned the table on me - bolondított lassú tempós darab, a már szintén emlegetett trombitával, illetve egy olyan basszus menettel, ami után a hasonló stílusban utazó profik is megnyalnák a billentyűzetüket, ráadásul ez utóbbit egy bizonyos jaggi játszotta fel, vagyis nem hangminta, dacára minden baromságnak amit írtam. a hármashangzatos szinti futamtól én elengedtem a kormányt biciklizés közben, ezzel persze nem arra akarok példát statuálni a kedves olvasónak, hogy engedjen el mindent ami a kezében van, és törje össze magát, hanem remélem, hogy ő is ilyen mosolygós, szabadulós dolognak fogja megélni ezt a számot, persze az is lehet hogy épp nem;
és ha már billie holiday, egy sötétebb éjszakámon összeeresztettem az egyik szívbemarkoló billie dallal, a the end of a love affair-al, ezzel viszont akaratlanul is példát statuálva annak a bizonyos hobbi zenész kategóriának, amikor a minőség nincs egyenesen arányban a lelkesedéssel. mindenesetre egy hallgatást talán megér, a szöveg és billie sokat megélt hangja jócskán a szomorúság felé lendíti a számot, így azokra az alkalmakra is van fülbevaló, amikor a kezdő mondat mégsem állná meg a helyét.
Utolsó kommentek