Nem irigylem az észak-európai országokban született énekesnőket - ha egy-egy kimagaslik közülük, az utánuk következőkre tuti rásütnek egy hasonlósági bélyeget. Igaz, ami igaz, sokukra jellemző az a gyermeki bájosságot és rekedtes nőiességet elegyítő hang, amitől én például el vagyok bűvölve - lassan arra gyanakszom, hogy itt nem csak északi akcentusról van szó, hanem bizony a 60. északi szélességi fok körül és fölötte valami más is rezgeti az ember hangszálait, nem csak az egyszerű levegő. Emiliana Torrini sosem fog tudni igazán kilépni Björk árnyékából, bármennyire is más zenei stílust képviselnek, Karin Park pedig úgy tűnik, hogy Karin Dreijer Andersson-nal fog ugyanígy járni - nem elég, hogy némelyik szerzeménye hihetetlen hasonlóságokat mutat a szólóban Fever Ray néven hódító énekesnőhöz , legújabb albumának producere bizony ugyanaz, mint Anderson szólóprojektjének - és akkor még a nevük egybeesése nekem csak most esett le.
De vegyük számba, hogy mije van Karin Parknak. Megvan a rekedtesen, kislányos, tiszta hang; nekem úgy tűnik, hogy tehetség is, és talán egy másik vonal is, amivel majd (talán) bebizonyítja az örökös hasonlítgatóknak (például nekem), hogy egyedi. És ha esetleg nem sikerül? Nekem ezzel a dallal akkor is szerzett máris pár érdekesen jó percet, ha nem is ájultam el (mint mondjuk druszájától már elsőre), de felfigyeltem rá, ezért döntöttem úgy, hogy majd ha az élet úgy hozza, akkor adok még neki egy esélyt.
Utolsó kommentek