mikor már a dolgok és a szavak közti csapást benőtte a fű, és nem tudod már, hogy hol végződik a köd, és hol kezdődnek a gondolataid, amikor úgy érzed magad, mintha elvesztél volna egy tejeskávéban, akkor jó ha keresel valamit, ami a dolgokra parancsol ebben a valóságban.

a legjobb erre egy csésze forró tea. belefúrni a fejed a csészébe, és hagyni, hogy a tea igyon föl téged. meg egy hangszer. mondjuk egy zongora. kapaszkodni a zongorába és nézni, ahogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt. némán teát inni, rubin teát, és sárga páragőzt, közben játszani, mindent, mi élet, havas telet, és hosszú, hosszú őszt.

na, és erről is van egy zene:

szentimentálisnak lenni már csak azért is érdemes, mert könnyebb fogalmazni. például a múm simán a világ egyik legjobb zenekara, és nem csak izlandi értelemben, arról viszont, hogy nekem ez a szám mit jelent, még így se lehet elmesélni; az utolsó héven ülök, megyek ki a városból, az ablakban fut a hold, ha kinézek, kint is vagyok, bent is vagyok, fázok, senki nincs a kocsiban, aztán ötvennyolc másodperc után megjelenik egy lány, a haja hosszú, mint az éjszaka, kifolyik az ablakon, tudom hogy valójában nincs, látom a szemén, hogy ő is tudja hogy én nem vagyok; fél percig csak nézzük egymást, majd azzal oldja meg a helyzetet, hogy énekelni kezd, és mivel én még mindig nem tudok mit kezdeni az álmaimmal, három perc és tíz másodperc után elkezd táncolni. a haja fodrozódik mindenhol, csillagok ragyognak rajta, beborít mindent, elveszünk benne, de csak én bukkanok fel újra, az utolsó fél percnél, és az ablakon bekopog a végállomás.

a bejegyzés itt ért véget, innentől kezdve csak a zenebuziknak ajánlott a folytatás, saját felelősségre.

a múm úgy kezdődött, hogy az egyik neveletlen izlandi kisiskolás egy másik neveletlen izlandi kisiskolás iskola köpenyébe csúsztatott egy hatvan perces kazettát, amire történetesen az aphex twin selected ambient worksja volt felmásolva, és ezzel elindult egy olyan folyamat, amiből öt évvel később azért lett pont múm nevű zenekar, mert tök jó kimondani (múúúúúúúúúúúúm). a történetük mellett
(kríával, és ikertesójával egy uszodában -!- találkoztak, méghozzá az egyébként civilben szexi viking fiút játszó ölvis, és úgy, hogy versenyezni akart a lánnyal, hogy lenyűgözze, és megmutassa, hogy micsoda faszagyerek, azt azonban nem vette észre, hogy a vízben az egy lány valójában kettő, ráadásul tök egyforma fürdőruhában, így amikor leelőzte őt a medence elején, jócskán vezetve a medence közepén, de akárhogy is igyekezett, mire a túloldalra ért, már rég ott mosolygott a lány, ezzel gyakorlatilag eljátszották a teknős és a nyúl című mese egyik ilyenforma változatát, aztán nagy röhögés, barátság, némi szerelem, és persze zenekar lett a végén belőle, hiszen izlandon szinte mindenki zenész, így ha a fiatalok jóban lesznek, úgyis zenét fognak csinálni, ez szinte borítékolható)
szinte minden más is zseniális velük kapcsolatban, az album borítóktól kezdve a számcímekig (ez a kedvencem).

ez a dal a finally we are no one című lemezükön van rajta, ami először csak az izlandi piacra készült, izlandi nyelvű dalokkal, majd lecsapott rájuk a szentimentálisságon felül is a világ egyik legfontosabb kiadója, a kövér macska, akiknek többek között a sigur róst is köszönhetjük, és kiadták újra, angol szövegekkel, hogy a világ elszigeteletlen része se maradjon ki belőle. az izlandi változatot alább magadévá teheted:

egyébként a múm volt már emlegetve itt többször, bizonyítva, hogy micsoda hely ez az egyzene, konkrét bejegyzésként is, méghozzá kría brekkan frontlány képében; ebben a számban ő énekel (és az ikertesója harmonikázik) és amíg ő volt, a múm ilyen álom sziget volt a zene végtelen tengerén (ah! mondom, szentimentálisnak lenni a legjobb biznisz, kérdezzétek csak meg erről coelhót;), kár hogy aztán beleszeretett az egyik állatba (a sok közül, lásd animal collective), ráadásul még hozzá is ment (hogy aztán el is váljanak), így viszont csinált egy rakat szóló lemezt, és eljött magyarországra, ami miatt minden meg van neki bocsájtva. azóta sok minden változott a múm háza táján, többek között a zene is, az ikrek (mert hogy kría után a tesója is nekiállt házasodni, de ő még babázni is) nélküli múm elkezdett kacérkodni a kimondottan vidám, szinte már popzenei vonallal, a legutolsó lemezük (elképesztően jók az album címeik, ennek például találóan sing along to songs you don't know) simán az emlegetett animal collective merriweather post pavilionjának az izlandi párja.

viszont még egy múm ember tisztelte meg kishazánkat, méghozzá nem is olyan régen: az utóbbi idők legjobb koncertjét adó kronos quartet mellett, a samplereket szerzetes ruhában simogató samuel kosinen szintén múm tag az új felállásban. most már csak egyben kéne eljönnie a teljes zenekarnak, és akkor állna helyre a világ; ha ez utóbbira nincs is esély, de az előbbivel kapcsolatban reményre adhat okot, hogy azt ígérték, hosszú idő után (ha az idei régiségeket összegyűjtő válogatást nem számoljuk, három éve) végre új lemezük lesz.

mintegy utóiratként íme még mindig ugyanez a dal (basszus, ha nem vigyázok, a végén még egyzene lesz az egyzene) a szintén izlandi bypass által megpiszkálva, így a legjobb max cooper dolgokat idézi, kár, hogy a gonosz soundcloud nem engedi már letölteni, ha mégis erre szeretnél reggelente metrózni, írj a fickónak, azt ígéri, elküldi, ha mégsem, én is szívesen odaadom: