Mozdulatlan kép ami nincs. Próbáltam kinyomozni vajon kinek a kattintása került ehhez a video-hoz. Nem jártam sikerrel.
Pedig a fotó oh’ a fotó mutatja leginkább hogy az idő állandóan telik. A fotó oh’ a fotó, hisz mozdulatlansága nem létezik, mindegy hogy hétköznap vagy máskor lett készítve, mozdulatlanság nincs, az idő mindig telik. A fotó a mi pajzsunk. Legalábbis ezt hitetik el velünk a hétköznapok, az írások és a mozgóképek, mivel irigylik a fotó mágikus erejét amivel rabul ejtette az emberiséget. Mindenki készít képet, de alig néz, nincs rá ideje, nincs ideje a mozdulatlanságot bámulni, így sosem látja hogy olyan nincs is, mert nincs ideje, egyszerűen nincs ideje hogy ezt észrevegye. Esküszöm, pedig nem szoktam, hogy nekem ezalatt a 15 perc alatt megmozdultak a gabonaszálak, és a szőke kontyba is belekapott olykor egy-egy kósza szellő.
Mivel nem tudom ki a fotográfus az ő története helyett a sajátomat kell ideírnom.
Készítettem én is egy képet. Mivel nincs fényképezőgépem csak leírni tudom nektek. Címe is van.
" Múlt amely önmagára emlékszik.
Szépen lassan elfelejtem önmagam. Minden egyes múltba forduló pillanatot a jelennek áldozok, miközben abban bízom tetteim a jövőben fognak kamatozni. A honnan jöttem és merre tartok kérdőjelek felhőkké válva távolodnak el szemem látómezejéből, hogy aztán a tenger okozta párás levegőbe oldódva eggyé váljanak a nyári égbolt rózsaszínbe forduló horizontjával.
De itt nem a jelenről, vagy a jövőröl kell írnom. A múltam a tét. A megélt és elfelejtett pillanatok tömkelege; az elképzelt és álmodott, de meg nem tett múltbeli ábrándok színes képei. Színes mégha a filmekben a múlt legtöbbször fekete-fehér. Mint minden ez is csak konvenció, a megszokás hatalma, amit be kell tartani, vagy nem, de ha nem, akkor vállalni kell a következményeket és a megnemértés lehetőségét. Van hogy magam sem értettem, most sem állíthatom hogy mindig minden tiszta mit miért teszek. A múltban fejlődtem aminek a jelenben örülök, de mindig-mindig csak a jövőben fogom tudni kamatoztatni. Magyarságomból fakadóan nem mindig tudok tiszta szívvel szembenézni saját történetemmel. Mert az nem is az enyém egészen, csak beleépült a sok-sok többi közé, és ebben a zavaros keszekuszaságban nem teljesen világos ki miért felelős. Ha hallgattam felelőségem tudatában tettem-e, ha beszéltem tudtam-e miről és kinek.
Tagadni a múltat lehet, de nem érdemes. A múlt ugyanis éppenhogy jelen, akkor is ha mások nem látják. A jelen csakis a múltból építkezik. Ha a múltat tagadom a jelent is tagadom, és tagadásomban elfelejtem ha nincs jelenem, jövőm sincs. Árnyalt a kép, mint a magyar lugasokban elbújó szerelmespárok csókváltása a félig kitöltött fröccs mellett. Kicsit homályos a felvétel ahogy a kamera lencséin megtörik a nyári délelőtt lusta napsugara, a közelben már gőzőlög az aszfalt, amin a szerelmespár férfitagja balról míg a női szereplő jobbról érkezett. Azért a lugasba beszélték meg a találkozót ezen a forró júliusi délelőttön, mert egyikük sem volt még biztos a döntésében, nem is lehetett, hisz ezelőtt a találkozó előtt mindössze egy koncertestnyi időtartalmat tudnak beírni sosem vezetett közös életük lapjaira. Tegnap este találkoztak, az egyik belvárosi pinceklubban, mindketten már kissé részegen érkeztek, nem magányosan. Sosem mentek magányosan szórakozni, ez csak az amerikai filmekben létezik, Magyarországon senki nem támasztja egyedül a kocsma pultját.
A koncert nem volt különösebben érdekes, pedig egy külföldi előadó Unplugged estéje mindig kuriózumnak számított abban a korban, a kétezres évek fordulóján. A fiú állandóan beszélt a lány pedig csak hallgatott és hallgatott, olykor elkalandoztak a gondolatai, más fiúk jutottak az eszébe, akikkel itt, ebben a lugasban már járt, ugyanazt rendelte akkor is mint most, de azok a fiúk már csak a múltat jelentették, ez a fiú most a jelen volt, ha csak egy pillanatra is, mert miközben észrevétlenül megérintették egymás kezét, még nem tudták, hogy erre az érintésre emlékezni fognak a következő években. Csak emlékezni és nem újraélni mert azt lehetetlen a múltat újraélni lehetetlen, hiába mondják hogy dejá vu. Az csak annyit jelent újra látni. Feketén fehéren az egykori színes pillanatot, újra érezni kétszer nem lehet, a lenyomatok között pontosan a megfáradó anyag a különbség. Az én múltam ott fekszik, ezért vagyok a jelenben itt, és leszek a jövőben valahol, hogy ezeket a magyarul leírt szavakat képekbe öntsem és mint lenyomat mutogassam az akkori jelenben, ami nekem most még csak jövő azonban akkori valómnak csak egy önmagára emlékező múlt lesz.”
Utolsó kommentek