Brassai-nak (azon az utolsó i-n két pont is van ugye) van egy remek fotósorozata az éjszakai Párizsról (Paris de nuit). Ez az az oldala ennek a városnak, amit a rózsaszín eiffel-tornyoktól hemzsegő, macarontól ragacsos, és a fékezhetetlen tömegtől néha pattanásig feszült nappalok könnyen elfeledtetthetnek az itt élővel.
Brassait is valószínűleg az motiválta, hogy megmutassa ennek a városnak egy másik, kevésbé ismert arcát. Az éjszakai-hajnali ködbe burkolózó képek valami igazabbat mondanak el, valami olyasmit, hogy "jobb, ha a ködtől nem látszik a torony, mert lent az enyhén húgyszagú metróban várnak ám csak az igazi látnivalók." Persze ennél sokkal jobban és többet mesélnek ezek a fotók, én csak a kedvet próbálom meghozni hozzájuk, több-kevesebb sikerrel.
Az itt töltött idő alatt, inkább azt tudom biztosan elmondani, hogy mi az, ami nem Párizs. A cukormázas, álromantikus képzetekkel persze hamar leszámoltam, de majd ha rájövök, hogy mégis mi teszi ezt a várost azzá ami, szólok.
Addig nézegetem Brassai képeit, és hallgatom a párizsi éjszaka fenegyerekének hideg szintipopját. A kettő dolog olyannyira nem illik össze, mint amennyire nehezen összeilleszthető a Chatelet földalatti labirintusának személytelensége és az ugyanott egy sarokban Piaf-ot éneklő néni természetes bája.
Apollinaire letépi a hangaszálat, Ady már érzi az őszt, úgyhogy ideje megpattanni innen.
Utolsó kommentek