A CocoRosie kétszer is mély hatással volt rám: először, amikor az interneten bolyongva véletlenül rájuk leltem (már akkor örök helyet kaptak a kedvenceim között), másodszor pedig a koncertjükön a Trafóban 2008-ban – olyan különleges atmoszférát teremtettek, hogy azóta is az egyik legnagyobb koncertélményeim közé sorolom.
Zenéjük állandó kísérletezés eredménye, és mindig kreatív spontanaitásból táplálkozik, "radikális", kompromisszumok nélküli. Stílusok keverednek, opera ária és a hamisság határán lévő gyermeki hang találkozik beatbox kíséretében, mindennapi hangszerek (gitár, zongora, hárfa) mellett furcsa hangok és zajok hallatszanak (gyerekjátékok, csörgés, és bármi, ami kéznél van).
Ez a jó értelemben vett kavalkád a zenekart alkotó amerikai, félig Cherokee testvérpár sokszínűségéből is ered. Sierra "Rosie" Casady klasszikus zenei tanulmányokat végzett, míg Bianca „Coco“ Casady extrém partikon tombolt Brooklynban, szocilógiát és nyelvészetet tanult, és leginkább a vizuális művészeteknek hódolt. Az ő különböző egyéniségük összeolvadásából jött létre a „gyermekien bájos, és pajkosan elvetemült“ Cocorosie Párizsban: első albumuk (La maison de mon rêve) nagy része Montmartre közeli lakásuk igen jó akusztikájú fürdőjében született.
A Raphael nem a legtipikusabb daluk – letisztult és fülbemászó a dallamvilág, semmi furcsa zaj, még csak egy ló sem nyerít fel; ennek ellenére, vagy talán pont ezért, első lépésnek tökéletes :)!