A mai nap egy klasszikus német pszichedélikus zenekarral, a Can-nel kedveskedünk minden látogatónknak.

A minimalista, repetitív, már-már protoambient zenét játszó banda '68-ban alakult Kölnben. A zenekkarvezető basszusgitáros Holger Czukay Stockhausen tanítványa volt. Érdekes, de a későbbi munkásságot ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy a klasszikus zene eme ifjú titánját a rock egészen az I am the Walrus megjelenéséig nem hozta lázba. Attól kezdve viszont már nem csak hallgatni, hanem alakítani is akarta, így összegründolta a krautrock úttörő zenekarát a Can-t, ami az Amon Düül II mellett (vagy előtt) (de biztosan nem mögött) idővel világszerte kultikussá vált.

A Can állítólag a kommunizmusból, anarchizmusból és nihilizmusból összeálló mozaikszó. De mindegy is, a zenekar legkevésbé emiatt érdekes. Hanem! Zenéjükről csak felsőfokban lehet beszélni. Ha valakik akkor ők mindenképpen kiérdemlik a zseniális jelzőt, még akkor is ha történetesen németek. Legalábbis a banda egy része (Czukay eredeti neve Holger Schüring, aztán a billentyűs Irmin Schmid és a dobos Jaki Liebezeit), hiszen a gitárost Michael Karolinak hívták (nem Caspar, de így is eléggé gyanúsan magyarosch név), az első évben a fuvolásuk az amerikai David Johnson (ő kilépett mert túl rockosnak találta a hangzást), utána egy ideig velük zenélgetett Malcolm Mooney afroamerikai képzőművész is, akit az elmeorvosok pár lemez után eltiltottak a zenekarosditól, mivel váratlanul a felfelé (upstairs) és a lefelé (dowstairs) szavakat kezdte rikoltozni - hetekig. Egyesek azt mondják, hogy a Can őrjítő zenéje bomlasztotta meg valóságérzékelését, mások az LSD-re mutogatnak - az igazság valahol a kettő között lehet. A jó Malcolmot egy japán, bizonyos Kenji Damo Suzuki váltotta - ő énekel lihegve a csatolt állományban is. Kenjit sem kerülte el sorsa, neki sem sikerült ép elmével kikeverednie a Can hipnotikus zenei szövetéből és egy ideig a Jehova tanúival ápolt szoros kapcsolatot. Sok szünet és szólólemezek után (Czukay teljesen az ambient és a liftzene felé mozdult, Karoli felvett egy reagge albumot, Schmid pedig gótikus operát írt Gormenghast címen) a Can néha még mindig összeáll; 2001 óta a sajnos rákban elhunyt Karoli nélkül. 2003-ban megkapták a legnagyobb német könnyűzenei elismerést, az Echo-díjat, amit egyik legnagyobb nevű rajongójuk, John Frusciante adott át.