Provokál, politizál s nemkülönben zenél. A San Franciscó-i illetőségű Dead Kennedys tagjai már a névválasztást sem aprózták el, aztán ennek megfelelő lendülettel bolygatták meg nem kissé az amerikai punk szcénát annak idején. Mindenképpen hozzájuk - és főleg az énekes-frontember Jello Biafra munkásságához - köthető a keményen politizáló punk megjelenése; s ha már így alakult, kapott tőlük mindenki, aki szerintük megérdemelte. Ha kellett, polgárt is szívesen pukkasztottak, amikor egy 1980-ban tartott díjátadón az előre megbeszélt dal helyett inkább egy másikat adtak elő, melyben a maguk módján véleményt nyilvánítottak a mainstream zeneiparról. Tették mindezt olyan fehér ingekben, melyekre előtte gondosan S betűket pingáltak, s így az előttük lógó nyakkendőkkel össze is állt a dollár jól ismert logója.
A banda elsősorban nem virtuozitásával és zenei újításaival tűnt ki a többiek közül, sokkal inkább szövegeivel, amik egyszerre voltak szókimondóak és viccesek. Biafra, aki ezekért felelt, olyannyira komolyan vette a politizálást, hogy a mai napig nem hagyott fel vele, az együttes 2001-es újjáalakulásából viszont már nem kért.
Most nem rossz humor- és realitásérzékről téve tanúbizonyságot, nem kevés iróniával, a szegényekkel állítólag mindig nagyon-nagyon együttérző liberális középosztálynak fog énekelni egy nem akármilyet.
Utolsó kommentek