A francia nyelvet Emilie Simonnak köszönhetően szerettem meg igazán - ez csak azért nem egészen normális helyzet, mert akkor már harmadéves voltam angol-francia szakon, és mégis, addig hiányérzetem volt a franciával kapcsolatban. Az angolhoz már 13 évesen megérkezett a zenei inspiráció, és évek óta vártam rá, hogy felbukkanjon végre a francia zenei színtéren is valaki, aki plusz köteléket ad nekem a nyelvhez.
Először meghallottam egy francia rádióban, majd megláttam a debütáló album borítóját, és tudtam, hogy megtaláltam. A negyedik albumán sajnos már angolul énekel (úgy tűnik, még a franciák is csak ebben látják a betörés esélyét az angolszász zenei piacra), és mintha kicsit megkopott volna kísérletező kedve a hangokkal, amely hangmérnök édesapjának köszönhetően már a születésekor a vérében lehetett. A régebbi stúdió albumai viszont szerintem tökéletesen harmonizálják a klasszikus hangszerek (vonósok, zongora) lágyabb hangzását, az elektronikus perkusszióval, zörejekkel való játszadozást és a francia nyelv dallamosságát. A Le Vieil Amant (A régi szerető) a Végétal című albumán található, amely hivatalosan a másodiknak számít, bár előtte még megjelent a Pingvinek vándorlása (La marche de l'empereur) dokumentumfilm alá írt zenéje. A most tőle választott dal hangzása egyszerű, de mesterien rakódnak benne fokozatosan egymásra a fentebb sorolt rétegek, és miközben a dallama nem sokat változik, minden versszakkal egy újabb nesz, rezdülés jelenik meg.