Lassan, egészen lassan emelkedsz fel és nyitod ki a szemed. Az égbolt még mindig szürreálisan lila, de most mégis sokkal barátságosabb, mint amilyen az előbb volt. Kevésbé vibrál, kevésbé vakít - pedig esküdni mernél, hogy kivilágosodott, mialatt aludtál. ("Aludtál?") Újra a földön fekszel: a fejed a barnára égett, ropogósra száradt fű- és gazcsomókon, a mindent elborító homokon pihen. Utóbbiból bőven jutott hosszú hajadba, arcodra is - fogaid között recseg, szádban érzed nyers ízét. A távolról hallott dallamot ("orgona?") egy folyamatosan és feltartóztathatatlanul közeledő kiáltás nyomja el, amely fokról-fokra lesz hangosabb annál, mint amit eddig a maximumnak gondoltál. Felpattansz ijedtedben, mikor ott van előtted az arca. Pedig nem ordít, szélesre nyitott szájjal, hullámzó arccal, nevet ("köszön?"), de téged mégis megrémít. Közben emberek ugrálnak át feletted, rituálészerűen. Szaggatottan érzékeled a mozgásukat, állóképeket, fotókat látsz csak ("megint fekszel?"), ők pedig csak ugrálnak, repülnek fölötted, ("hagyjatok!"), körülötted, rajtad, de most
újra csönd van.
Középen állsz vagy ülsz. Mindegy. Középen vagy és tudod, hogy mosolyogsz. De úgy, ahogy még soha. Mert nincsenek többé titkok. Az sem kérdés többé, hol vagy és mi ez. Mindent tudsz. De hisz ugyanott van a színpad is. Ugyanaz az együttes játszik, minden pontosan ugyanúgy van, mint volt. Az elmúlt este minden pillanata előtted van: a tánc, a dalok, az érzés, ahogy kézről kézre adnak ("vagy ez most történik?"), a nevetés, a színek, a hangok, az illatok. Együtt ugrálsz a többiekkel: félmeztelen ("meztelen?") lányok és fiúk között szaladsz égbeemelt karokkal. Öleled őket és
megint
együtt fekszel velük a földön. Nincs már nyers íze a homoknak, nem lila többé az ég sem, a kezeden egy hangya mászik, élénk csíkot húz maga után, mert minden él, minden mozog, te pedig tudod, hogy nem voltál még ilyen boldog, mint ebben a percben ("órában?"), és
így tovább.
Utolsó kommentek