Bevallom van egy kis lelkiismeretfurdalásom, amiért a múltkor Daedelustól pont egy olyan zenét választottam, ami egyáltalán nem jellemzi az ő zenei világát összességében, és kedvcsináló helyett inkább ijesztegetésnek jó a legtöbb ember számára. Így a sok nyugtalan éjszaka után most már muszáj tisztáznom azokkal, akik nem tudnák, hogy egyáltalán nem olyan előadóról van szó, aki Sebastian Motorjának próbálja a tökéletes dubstep verzióját elkészíteni.
Még a nagy Ninja Tune iránti rajongásom alatt fedeztem fel, és a megannyi kiemelkedő művész között is az egyik legnagyobb hatással volt rám. Ezért volt olyan nagy élmény végre élőben látni, arról nem is beszélve, hogy lemezjátszók vagy a szokványosabb kütyük helyett a Monome-t választotta (ezzel kapcsolatban ajánlom az xlr8r-as interjút). Az egyetlen kicsi negatívum a jelenlegi produkcióival kapcsolatban, hogy igencsak elhanyagolja a saját szerzeményeit, de egyrészt megértem, ha nem akarja egész életére megunni azokat, másrészt pedig így kedvére improvizálhat, s nyugodtan előkerülhet a szett közepén például a kedvencem Björktől. Na de térjünk vissza a zenéjéhez. Az egyetlen ok, amiért nem dzsesszzenész lett belőle, az a '90-es évekbeli rave őrület, amikor is beleszeretett az elektronikus zenébe. Az ezredforduló után jött az első megjelenés ezen a néven (előtte különböző rock és jazz bandákban zenélt), mely inkább csak kísérleti elektronika, néha már-már zaj volt, és inkább a második, Invention című albumán jelent meg az a hangzás, ami annyira jellemzi őt, melyet leginkább az absztrakt, kísérleti, és romantikus jelzők fejeznek ki talán a legjobban. Utóbbi különösen hangzik gondolom, főleg a múltheti ismertető után, pedig bátran ki merem jelenteni, hogy Alfred Darlington az egyik legromantikusabb alakja az elektronikus zenének. A dubstepet egyébként nem viszi túlzásba (Los Angelesben egyébként is nehéz elkerülni a dubstepet), ráadásul ennyi kiváló downtempo / idm / absztrakt hiphop után igazán érthető, ha valami újra vágyik ő is. Egyébként van valami Daedelusban, amitől hihetetlenül egyedi lesz és könnyen felismerhető, mint egy különleges fűszer, amit másik 9 hasonló között is bármikor felismersz.
Ami pedig a rajongásom még kiválóan tükrözi, az az, hogy alig bírtam eldönteni, hogy melyik számot válasszam, legalábbis ennyire nehéz helyzetben még nem éreztem magam. Ha egy hétig posztolhatnék tőle, akkor is hiányérzetem lenne utána, olyan sok oldala és számomra igazán fontos zenéje van. Végülis a szerintem legjobb lemezéről, a Denies The Day's Demise-ról jöjjön a gyönyörű Viva Vida, ehhez pedig azt hiszem semmiféle tűrőhatárra nem lesz szükség, mindössze lélekre.