Kevés zseniálisabb slágert ismerek ennél a nótánál, az már igaz. Úgy hírlik, Tarantino eleinte a Pink Floyd-féle Money-t szánta a Kutyaszorítóban elejére, de aztán egyszer, az autójában ülve meghallván a George Baker Selection szerzeményét, rögtön tudta, hogy ennél tökéletesebbet nem fog találni, így nem is keresett, nem is morfondírozott tovább. És milyen jól tette! (Az öreg Quentin zeneválasztásaira amúgy sem igazán lehet panasz, hiszen nem egy - általa felfedezett - dalból lett korszakos és egyúttal örökbecsű feledhetetlenség, miután helyet és szerepet adott neki valamelyik filmjében. Így hát valószínűleg mindannyian elő tudunk hívni elménk nem is annyira pókhálós szegleteiből néhány kedvencet, miközben átcsévéljük gondolatban a Ponyvaregényt, a Jackie Brownt, a Kill Billt ésatöbbit.)

No jó, és ha már így egyetértünk, csupán azt kell megvitatni, vajon miről is énekelt ez a holland brigád, vagyis mi az a zöld szütyő, amit oly nagyon keresgélnek ebben a dalban. Ami engem illet, hajlok rá, hogy egyetértsek azokkal, akik némi marihuánát vizionálnak a szám középpontjába. Azért ne felejtsük el, 1969-ben járunk, sok helyütt javában tombol a hippi-korszak, nem hiszem, hogy nagyon mellényúlnánk a füvet emlegetve. Sőt, egy kicsit tovább is mehetünk: nem lehet, hogy George Baker éppen valami keményebb drogon (heroinon?) van viszonylag rajta, s a nagy boldogságkeresésben csupán üres magányt, kínzó elhagyatottságot találva, semmi másra nem vágyik már, mint hogy elszívja a maga kis spangliját?

Minden ellenvetést szívesen fogadok. : )