A 4 Non Blondes kamaszéveim elején, 11 éves koromban robbant be az életembe; az első zenekar akiknek a kazettáját agyonhallgattam, nyakamban ott lógott a jelük, a négyes szárán egy körrel. Még az is lehet, hogy ők töltötték volna be az "életemre legnagyobb hatással lévő zenekar" szerepét a Cranberries helyett, ha nem oszlanak fel egy album után.

Kiderült már itt a blogon, hogy legtöbbünk zenei ízlésében meghatározó volt az apai befolyás. Nekem ez volt az első zenekar, amelyet apának megmutatva (azóta tartó rituálé kettőnk között az új nagy "felfedezettek" megmutatása a másiknak, amikor hazamegyek) láttam a megnyugvást: "jól van, csak ért valamit, hogy már az anyaméhben zenét hallgattattunk velük". Még nagyobb szó volt, hogy nagy Led Zeppelin rajongóként nem egyszer hangzott el a szájából, hogy ez a nő úgy énekel, mint Robert Plant - szerinte újabb bizonyíték a magzatkortól tartó tréning eredményességére.
Erre a hangbéli összehasonlításra mindaddig legyintettem, amíg valóban nem olvastam ugyanezt zenekritikusok tollából. És Linda Perry tényleg lenyűgöző - sosem tanult énekelni, így megmaradt a hangja ugyanolyan szabad és jó értelemben zabolátlan, mint amikor a 80-as évek végén, San Francisco-ban egy falról leugorva, kiabálva rájött, hogy kincs van a torkában - ha kell életerős, lágy, rekedtes, kétségbeesett, és még sorolhatnám, olyan ámulatba ejtően sokféle.

Az album lassan 20 éves lesz, én pedig ugyanezzel a sebességgel sodródom a 30 felé - dehát ezért válik fontossá néhány dal és zenekar: évtizedekig szólnak megunhatatlanul az agyrádiónkban.