Az utolsó viszonylatot mindig úgy hajta a sofőr, mintha az élete múlna rajta. Száguldunk. Ötvennel, hatvannal is tán. Keresztül Óhegyen s Újhegyen. Tényleg érezni a malátát a sörgyárnál, bár nekem inkább fingszagnak tűnik. A Maglódi út kátyúi egy deci Mátyás Keserűvel érnek fel: hiába örülök, hogy ma nem ittam felest - illúzió ez csupán. Ide hallom, mi zajlik a bendőmben. De tudom, ha leszállok, negyven percnyi nehezen kalkulálható séta vár rám, a legsötétebb utcákon, amiket valaha láttam, de persze nem láttam.

Ez a hajléktalan valahogy mindig ugyanezen a buszon és mindig az előttem lévő széken köt ki, és pontosan ugyanúgy, ugyanolyan ritmusban horkol, mint legutóbb. Bevenném a zenekaromba, ha lenne zenekarom. A szagot hamar megszokom, bár minden gázadásnál újult erővel tolakszik az orromba. Így az elfogyasztott olcsó szesztől, soha ki nem javított úthibáktól és a fel-felcsapó penetráns bűztől letaglózva csendesen, szorongva öklendezem, s gondolok mindenféle hányástól különböző témára, miközben reménykedem, hogy ma sem az Új Köztemetőig megy a busz (pedig kábé ott lenne reális nyugovóra térnem), hanem idejében lefordul jobbra, derékszögben, a Sibriken. Minden egyes kihagyott megálló ünnep. Kéjes örömmel tölt el, hogy mellőzzük a Kocka utcát is, de máris dühödten sandítok arra, aki leszállási szándékát idejében jelzi. Legalább vinne magával még valakit, hogy ne kelljen majd miatta is megállni. És a lámpák miért nem tudnak ilyenkor sárgán villogni? Hisz senki nincs az úton, mi mégis itt járatjuk a motort a pirosnál.

Már ameddig. Hirtelen csend lesz, melybe a vezető káromkodása hasít bele, s csaknem felébreszti vele a hontalant is. Szerencsére ő két közepes horkantással lerendezi a váratlan fordulatot, miközben én a gyors kétségbeesést követően minden bizalmamat sofőrünkbe helyezem, aki kitartóan próbálkozik újraindítani a járgányt. Ha most itt meg kell várnunk a cserebuszt, én biztos leszállok, tűnödöm, másrészről mivel meglepően hideg van és esik, valószínűleg vissza is kellene kéredzkednem. De hát azt mégse mondhatom, hogy "Drága uram, legyen jó, nyissa ki a második ajtót, hadd szálljak le hányni.", hogy aztán meg kopoghassak neki a szélvédőn. Éppen eddig jutok a várható események pontos forgatókönyvének kidolgozásában, mikor egyszer csak felbőg az Ikarus hajtóműve, és már megyünk is, száguldunk, meg sem állunk. Mintha az émelygésnek jót tett volna ez a kis kényszerpihenő. Istenem, de jól esik most lehunyni a szemem. Milyen ügyes volt a buszvezető! Nem is olyan rossz ez az éjszakai viszonylat, és...

Végállomás, leszállás! - ráznak föl. Ne, ezt ne! - próbálkozom elhaló hangon. De, ezt de - mondja az előbb még messiásként csodált, mostanra viszont oly könyörtelenné váló sofőr. - Kispest, Kossuth tér. Jó éjszakát! Bután nézek körbe, de azt hiszem, értem. Nem kellett volna lehunynom a szemem. Egyedül maradtam, már a hajléktalant sem látom. Jobb híján tudomásul veszem, hogy akkor következhet egy másik nehezen kalkulálható séta. Bár mintha pirkadna közben, ráadásul innen csak harminc percet kell gyalogolnom. Tudom, hisz nem ez az első alkalom.