Uncsi, nem uncsi, én akkor is a 70-es évekből abszolválom a mai napot.

Jim Morrison halála után a Doors maradéka (Ray Manzarek billentyűs, Robbie Krieger gitáros és John Densmore dobos) kiadott még kettő, méltatlanul mellőzött lemezt. Az Other Voices és a Full Circle olyannyira nem került bele a kánonba, hogy egy mezei Doors-rajongó még csak nem is hallott róluk, az Internet előtti korban pedig meghallgatni sem tudta őket. Az USÁban egyiket sem adták ki újra (sem bakeliten, sem CD-n) és Európában is csak egyetlen, igénytelen külsejű CD jelent meg, tartalmazva mindkét lemezt.

Arra a kérdésre, hogy ezek a remek lemezek miért nem nyerték el a közönség tetszését, egyetlen válasz adható: Jim Morrison karakteres hangja és delejes egyénisége hiányzott. Borzasztóan hiányzott, és valószínűleg nem csak a rajongóknak.

A váratlan, ám nem meglepő párizsi halál sokk-ként éri a Doors tagjait, hiszen Jim ugyan már kilépett a bandából, de a készülő lemezt (a későbbi, beszédes című, Other Voices) az ő hangjára és karakterére írták. Arra számítottak, megunja majd a nyugalmat és visszatér, ha másért nem, akkor csupán a lemez felvételére.

Egészen kísérteties és már-már fájdalmas, ahogy az Other Voices minden hangja és ritmusa Morrison után sóvárog. Rövid ideig rebesgetik ugyan, hogy Iggy Pop lesz az énekes (képzeljük csak el, milyen lett volna - egy gondolatkísérletet mindenképpen megér), de aztán mégsem, így bandán belül oldják meg a dolgokat. Ray Manzarek nem túl karakteres hangja és szemüveges visszafogottsága (bár ez csak a látszat volt, egy kis vadulásért neki sem kell a szomszédba mennie, de Jimhez képes egészen konszolidált figura) azonban valahogy idegenül mozog, az amúgy erősen doors-os zenei szövetben. Ha Morrison hozzátehette volna a magáét, akkor az Other Voices lehetett volna a egyik legerősebb lemezük. (Természetesen csakis a zseniális L.A. Woman után.)

Nem meglepő, hogy a számok szövegeiben is erőteljes változás áll be, Morrison ködös, többrétegű, olykor csupa blöff líráját felváltja Manzarek másféle, túlságosan is egyértelmű szimbólumokkal operáló szövege. Bár az Other Voices-on még mímelni próbálja Morrisont, a következőn, a Full Circle-n már a lírai koordinátarendszer totálisan átellenes felén fogalmazza dalszövegeit (legjobb példa erre a Mosquito szövege: No me moleste mosquito, let me eat my burrito, why don't you go home.) (Ez nem kiragadott részlet volt, hanem a komplett szöveg.) Maga a zene is halványlila poszthippi árnylatot vesz fel, erőteljes jazzes beütéssel, és ettől, hogy (képzavarral élve) fülünk már nem sikolt Jim Morrison hangja után, jobban is élvezhető, mint az előző lemez.

A Full Circle minden erénye ellenére sem hozza vissza a bandát, így a Doors feloszlik, a tagok szétszélednek, és azt követően még csak megközelíteni sem tudják előző sikereiket. Pedig ha valaki, akkor Manzarek vihette volna valamire. Javarészt ő volt a felelős a Doors sajátos hangzásáért, egyáltalán nem tehetségtelen ember, csak Jim Morrison és a Doors hatalmasra nőtt árnyékából a mai napig nem tudott kitalálni a napfényre.

Saját nevén kiadott még két tényleg remek, ám visszhangtalan szólóalbumot, feljátszotta a Carmina Buranat, összerántotta a tagokat mégegyszer az American Prayer erejéig, aztán a 70-es évek végén megalakította a szupergrupnak titulált Nite City-t. Velük készített egy felemás és egy vállalhatatlan lemezt, és lehet, hogy ezutóbbi adta meg a lökést a süllyesztőbe, mert attól kezdve, egészen a Doors 2002-es (perektől terhes) újjáalakulásásig, a sessionzenészek savanyú kenyerét ette.

Az alant meghallgatható (nem tétova) tevepatakopogás (első szólólemezének címadó szerzeménye), az ókori Egyiptomba kalauzol el bennünket, ahol talán maga Ehnaton avat be minket a Napisten misztériumába.